Rozsda eszi 2005-ös bezárása óta a Kelenföldi Hőerőmű százéves kapcsolóházát, pedig az 1930-as években épült üvegtetejű irányítóterme világhírű art deco műemlék. Évek óta tervezgetik, hogy ez lesz a megújult Kopaszi-gát kulturális centruma, de nem történik semmi: a lezárt kapukon túl minden csöndben rohad. Szerencsére az Ideglelés Csernobilban horrorfilmesei és a Dracula-sorozat producerei után a Miénk a ház! legújabb, kétórás túrájának résztvevői is megcsodálhatták a sci-fibe illő irányítóközpontot.
Az 1912-14 között felépített Kelenföldi Hőerőmű, azon belül is a Duna felőli oldal 30 kV-os kapcsolóházának art deco irányítóterme hívogató szentély minden ipari műemlékekért rajongó mérnök, történész, filmproducer és várostúrázó számára. Épp ezért volt hatalmas csalódás, hogy az áprilisi Budapest 100 programsorozat idején csak erősen limitált létszámmal lehetett bejárni az épületet. Tilos volt fotózni, magából a kultikus üvegkupolás irányítóközpontból pedig semmit sem lehetett látni, mert a kapcsolóházat pont akkor bérelte ki az NBC, hogy itt forgassa le az új Dracula tévésorozathoz azokat a jeleneteket, ahol az erdélyi vérgróf a horrorfilmek őrült tudósaként hozza el a fényt az 1900-as évek sötét Londonjának.
A kapcsolóház és az irányítóterem a 2005-ös bezárás óta rozsdásodik kihasználatlanul. A robusztus épület kapui szökőévente egyszer nyílnak meg egy-egy fesztivál kedvéért. Így egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor pár napja a várostúra-szervezésben utazó Maczó Balázs meghirdette az elhagyatott épület és a legendás irányítóterem bebarangolását, egy óra alatt bejelentkezett rá negyven Budapest-rajongó.
A 30-as években épült kapcsolóházba egy üvegfalú külső lépcsőházon át vezet az út. A Verne-regények és a steampunk stílus rajongóinak már ez is felér egy kisebb orgazmussal: a csillogó üvegfal mentén csigavonalban feltekeredő vaslépcső a német építészzseni, Walter Gropius munkásságát idézi, és az 1914-es Deutsche Werkbund iparkiállításra felhúzott, csupa fém és üveg gyártelep futurisztikus modernsége előtt tiszteleg.
Ez volt Budapest legelső saját tulajdonban lévő áramfejlesztő és elosztó telepe. Az 1900-as évek elejére ugyanis fontossá vált, hogy a fővárosi utcák egyik oldalán váltakozó áramot továbbító Magyar Villamossági Rt. (az ELMŰ jogelődje) és a túloldalon egyenáramot használó Budapesti Általános Villamossági Rt. helyett egyetlen cég lássa el árammal Budapestet.
Az új telep végül nem a mocsaras Soroksárra megálmodott vízerőmű lett, hanem a lakatlan Kelenföldön építették fel 1912-14 között, francia kölcsönből, a magyar szecesszió apostola, Reichl Kálmán grandiózus tervei alapján. A ma már ipari műemléknek számító, óratoronnyal is ellátott kazánházakban égették azt a szenet, amiből végül az elektromos áramot nyerték.
A túránkon bejárt vasbeton kapcsolóház már a 30-as években épült Borbíró Virgil tervei alapján. Az épület feladata az volt, hogy a 10 kV-os áramból gyűjtősínek és transzformátorok segítségével 30 kV-os áramot fejlesszen, amit aztán innen továbbítottak a fővárosi utcákba.
Sajnos belül az épület ma már inkább olyan, mint a Fallout vagy a S.T.A.L.K.E.R. videojátékok csöndesen enyésző, magára hagyott, néma iparvárosai. Hatalmas csarnokok, szűk folyosók és elhagyott irodák kusza labirintusa ez, ahol lépten-nyomon rozsdásan is brutálisan erősnek tűnő, lekapcsolt masinákba, és a százéves múlt emlékdarabkáiba botlunk.
A hely egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Az első szinten egy hosszú folyosó mentén sorakoznak a régi kapcsolószekrények, amik fölött ha nem harsognának "Kazinczy utca 34-35." vagy "Soroksári út 42-43." feliratok, azt hihetnénk, ide gyűjtötték össze a budavári kínzókamrák összes szöges koporsóját és vasszüzét. Túravezetőnktől, Maczó Balázstól egyébként megtudtuk, hogy a kapcsolószekrényeket nemcsak mi találtuk félelmetesnek: az itteni dolgozók csak Múmiafolyosónak hívták.
A második emeleten a félhomályos útvesztőt sci-fikbe illő, steril, fehér ipari folyosók váltják fel. Az itteni gépeket rácsok védik, talán a színesfémtolvajok miatt tették fel, talán eleve itt voltak, hogy a karbantartó személyzetet ne vágja agyon az áram. Lényegtelen, hiszen filmőrült vagyok, nem fizikus: inkább óvatosabban lépkedek, mert a hely kísértetiesen emlékeztet a Nostromo űrhajó szervizfolyosóira, ahol előszeretettel gyilkolászott a savat köpő, banánfejű Alien.
Az egyik fal tövében ottfelejtett szék árválkodik, nem messze tőle jellegzetes szocialista dizájnnal megrajzolt "Hogyan élesszük szakszerűen újra áramütést szenvedett munkatársunkat?"-oktatóplakát hever. Pár sarokkal odébb majdnem rálépek egy fekete-fehér fotóra, ami a képaláírás szerint a dicsőséges Vörös Hadsereget örökítette meg. A kapcsolóház egykori osztályvezetői irodájában magazinokból kitépett bikinis csajok keveredtek az üzemi napló oldalai közé, de kallódik a földön egy megsárgult, régi képeslap is, amire valaki a brigádnak szánt jókívánságait írta.
Megállok egy ajtó előtt, amin koponyákkal és lábszárcsontokkal díszített felirat figyelmeztet: "Nagyfeszültségű kapcsolóberendezés. Életveszélyes! Csak az üzemvezetőség írásbeli engedélyével szabad bemenni". Gyomorszorító érzés ezután átlépni a küszöböt, hiszen rég nincs itt a vezetőség, aki engedélyt adhatna, nem kell senkinek sem meglobogtatni a pecsétes papírt, és nem csap agyon az áram. De bemenni sincs sok értelme, mert az itt rozsdásodó szerkezetek mélyén csak a galambok mocorognak.
A szobákban megfagyott az idő. A leszakadt ajtajú iratszekrények, az asztalra dobott melóskesztyűk, a polcokon hagyott, orosz és magyar nyelvű, vaskos és unalmas műszaki könyvek évek, sőt évtizedek óta hevernek itt gazdátlanul. Az egész 80-as évekbe dermedt kapcsolóház olyan, mintha egyik pillanatról a másikra kellett volna elhagyni. Na persze nem egy Csernobil-kaliberű erőműrobbanás miatt, hanem mert közölték a dolgozókkal, hogy holnaptól nem kell bejönni, az épületet eladta a Budapesti Erőmű.
A túra legfőbb látványossága, Borbíró Virgil üvegtetejű irányítóterme világszerte elismert iparművészeti gyöngyszem, a 30-as éveket uraló art deco stílus tökéletes mintapéldánya. Hasonlóan lenyűgöző az alatta elterülő látvány is: mindenütt kapcsolók, tárcsák, fogantyúk, kijelzők, mutatók, nyomógombok. Mintha csak a Nautilus tengeralattjáró gépházában vagy a világpusztító fegyvereket irányító, szobányi szuperszámítógépek előtt állnánk a régi sci-fik főhőseként.
Ilyen volt Dr. No főhadiszállása is a legelső Bond-filmben. Csak itt nem egy hadseregnyi sugárvédelmi ruhás tudós tekergette a karokat az amerikai rakétákat eltérítő, atommeghajtású jeladón, mindössze két ember felügyelte a 30-as évektől az erőmű megfelelő működését. A háborútól sem kellett tartaniuk: egy esetleges légitámadás elől a terem közepén lévő, kunyhóformájú betonbunkerbe menekülhettek.
A vezérlőteremben mindenki boldogan vigyorgó kisgyerekként nyomkodja a "Veszély" és "Leállítás" feliratú kapcsolókat. Egy idő után viszont már nem nevetnek, túlcsordul az agyakban a rozsda- és gépolajszag. Az is felmerül a látogatókban, hogy elég két gombot rosszkor megnyomni, és eljön az Armageddon. Nem véletlenül helyettesítette pont ez a vezérlőterem a csernobili atomerőmű irányítóközpontját az Ideglelés Csernobilban című zombifilmben.
A későbbi erőműtúrák pontos időpontjáról a Miénk a ház! blogján és Facebook oldalán lehet érdeklődni.
Nemcsak a tavalyi Ideglelés Csernobilban című horror és a most készülő Dracula tévésorozat producerei szerettek bele első látásra a kelenföldi erőmű bezárt irányítótermébe: 2007-ben a Tankcsapda tagjai is itt forgattak videoklipet néhány kiöregedett pornószínésszel az Elektromágnes című nótájukhoz.