Magyarországon kiváltságos helyzetűeknek érzik az írókat, és az évente megszülető több száz kézirat is azt bizonyítja, hogy sokan szeretnének ebbe az elit körbe tartozni. De valóban jól érzékelik a körülményeket, és józanul mérik fel a saját képességeiket, lehetőségeiket? Nem minden ugyanis a remek kézirat, egyre inkább szükség van egy jól eladható személyiségre is.
Az író leül az asztalhoz az ultravékony laptopja mellé, belehörpint kapucsínójába, arcát a tenger felől érkező szél felé fordítja, aztán belekezd legújabb történetébe. Alkalmanként felhívja a szerkesztője, hogy megsürgesse az újabb (siker)sztorit, esetleg médiaszereplésre hívja egy menő showműsorba. Az amerikai mozikban vagy a romantikus Hallmark-filmekben ilyen képet festenek a regényszerzőkről, ezáltal nem csoda, hogy a legtöbb esetben a magyar olvasók is így képzelik el kedvenc alkotóik mindennapjait.
Viszont a nagy lelkesedés és az iram csak addig tart, amíg fejbe nem kólintja a szerzőket a kijózanító valóság. A szoros határidők, a szigorú szerkesztés, a többszöri átírás kényszere, a viszonylag alacsony – néhány ezres – eladott példányszámok és a meglepően alacsony – 5-8 százalék körüli – jogdíj elveszi a legtöbbjük kedvét a hivatásszerű írástól.
„Szeptemberben lesz tízéves az Aranymosás Irodalmi Válogató nevet viselő pályázatunk, amely az ország egyik legnagyobb műhelyének számít. A hazai szórakoztató irodalomban évente mintegy 300–400 kézirat készül el, és ezek közül legalább 150–180-at mi kapunk meg” – mondja Varga Bea író, szerkesztő és viselkedéselemző, a Könyvmolyképző Kiadó munkatársa, aki On Sai néven maga is gyakran publikál sci-fi és fantasy történeteket. Véleménye szerint az első könyvre törekvő szerzők ma már tájékozottabbak, mint korábban, hiszen szövegeiket kifejezetten azokhoz a kiadókhoz juttatják el, amelyeknek a profiljukba illik az adott történet Az is kiderült, hogy az átlagos színvonal jó, emelkedik a nyelvi szint is.
Látszik, hogy sokan tanulnak előzetesen írástechnikát, kreatív írást, vagy legalábbis rendszeresen olvasnak ilyen típusú könyveket.
Meglátása szerint a mögöttes hajtóerő alapján kétféle szerző létezik. Az egyik a történetmesélő, akinek a fejében állandóan történetek zajlanak, és az életében adódó hosszabb szünet – például munkanélküliség, gyes – alatt ezeket le is írja. A másik típus a presztízsért ír, ami általában nem anyagi elismerést takar, ezek az emberek leginkább azt szeretnék, ha híressé, fontossá válhatnának.
Napjaink sikerszerzői közé tartozó Fejős Éva valószínűleg az első csoportba tartozik.
„Számomra alapállapot, hogy mindig benne legyek egy történetben. Gimis korom óta akkor érzem jól magam, ha még egy életet élhetek. Ehhez persze mindennap írnom kell, nálam ez csak így működik, hiszen akkor válik megállíthatatlanná egy sztori, ha folyamatosan foglalkozom vele. Sokszor döcögős a kezdet, de amikor nyakig benne vagyok már az írásban, akkor hirtelen beindul. Talán ezt nevezik ihletnek” – próbálja megfejteni a szakma rejtelmeit a Nők Lapja újságírójából lett regényszerző.
Fejős Éva lépésről lépésre haladt előre a sztárszerzővé válás rögös útján. Próbálkozott kis kiadónál, majd baráti körben osztogatta kéziratait, végül 2008-ban óriási ugrást jelentett számára, amikor a profi műhelynek számító – mára megszűnt – Ulpius-ház Könyvkiadónál jelenhetett meg a Bangkok, tranzit című regénye.
Lakatos Levente közel másfél évtizede a hazai szórakoztató irodalom megkerülhetetlen alakja, pedig az ő pályájában is akadt elég buktató, amikor elvileg fel kellett volna adnia. Első kötetét, a Legyél Sikeres Fiatal!-t még magánkiadásban jelentette meg 2008-ban, vagyis sok pénzt beletett, és – mint mondja – sokat el is bukott a siker ellenére. Külföldön egyébként hasonló a metódus, gyakori, hogy a szerzők magánkiadással indulnak, és ha ezzel felhívják magukra a figyelmet, akkor végül csatlakozhatnak egy nagy kiadóhoz. Magyarországon azonban nem feltétlenül ez a dicsőség útja, bár Lakatos Levente következő bestsellerét, a Barbibébit is már az akkor nagy nevű Ulpius-ház Könyviadó adta ki 2010-ben.
A kiadóvezetővel hosszú idő elteltével találkoztam személyesen, eleinte e-maileztünk, futár hozta-vitte a szerződéseket. Nagy szó volt ez, de én nem vagyok megélős típus, inkább pipálós, vagyis ezt is csak egy teljesített célként fogtam fel. Persze sokat segített, hogy már nem nekem kellett foglalkozni a nyomdákkal, a tördeléssel, és abban az időben a kiadó még a marketingre is sok pénzt fordított
– emlékezik vissza a botrányos témákat feldolgozó, némi erotikával fűszerezett romantikus regények szerzője.
Lakatos Levente ma már kizárólag az írásból él, de nemcsak a jogdíjakból, hanem a webshopjából is, amelyben a köteteihez szorosan kapcsolódó termékeket – például bögréket, naptárakat, táskákat – is értékesít. Számára az írás terápiás jelleggel bír: olyan dolgokat futtat végig a történeteiben, amelyeket egyfajta „lelki oldószereknek” tekint.
A kiadók számára persze elsődlegesen az a fontos, hogy az adott szerző könyveit rendszeresen, minél nagyobb példányszámban tudják értékesíteni. Fejős Éva 2013-ban megalapította az Erawan Kiadót, és – bár korábban is tisztában volt vele – könyvkiadóként még inkább tudja, hogy a történetek mellett legalább annyira fontos a szövegek mögötti személyiség. Indulásakor az Ulpius-ház például egészen biztos volt abban, hogy többszörösen díjazott újságíróként képes lesz elviselni a sikerszerzőséggel járó nyomást. Sok szakértelemmel rendelkező csapat állt fel mögötte, nagy kampányt indítottak, és igazuk is lett: az írónő az értékesített példányszámokban új léptéket teremtett a magyar szórakoztató irodalomban.
Nem elég jól írni, de el is kell tudnod adni magadat. Egyre fontosabb, hogy a szakmai életedet szórakoztatóan tudd tálalni, valami olyasmit adj a közönségnek, amitől rendszeres követőiddé válnak
– beszél az önmarketing jelentőségéről Fejős Éva. Ő egyébként folyamatosan tartja az olvasóival a kapcsolatot a közösségimédia-felületeken, és visszatérő jelenség, hogy a rajongói, követői két regény között is szeretnének találkozni vele, és ezt az írónő nem veszi tolakodásnak, hiszen ha valaki ír egy jó kötetet, nyilvánvaló, hogy a történet mögötti emberre is kíváncsiak lesznek.
Az Erawan Kiadónál megjelenő Szlavicsek Judit több ezres követőbázist épített fel. Jóllehet erős oldala a közösségi médiában való aktív jelenlét, de még így sem biztos, hogy kiadó nélkül az első könyve eltalált volna az olvasóközönséghez.
Lényegében ugyanerről számol be Lakatos Levente is, akinek szerencséje volt az induláskor, ugyanis éppen akkor kezdett el felfutni a Facebook, és annak segítségével sikerült egy alap olvasótábort építenie magának. Ez azért is volt fontos lépés, mert ő vállaltan nem „magas irodalmat” ír, márpedig így nehéz olyan médiafelületet találnia, ahol megalkuvás nélkül beszélhet a köteteiről, és nem kell azokat összekötnie más, szenzációs témákkal. Lakatos Levente is úgy gondolja, hogy célszerű rövidebb történetekkel kezdeni az írómesterséget, és közben egy közösséghez csatlakozni,
majd saját követőtábort építeni.
„Sokszor, ha egy új szerző első könyvénél legalább a nyomdaköltség megtérül, a kiadó már boldog. Ez nagyobb eséllyel következik be, ha a szerző valamennyire már ismert, vagyis akadnak olyanok, akik nagy valószínűséggel megveszik a kötetét” – teszi hozzá az író.
„Egy szerző berobbanása jórészt attól is függ, milyen korcsoportnak ír. Könnyen előfordulhat, hogy még az első három könyve sem nyereséges, mert a szerző nevét be kell vezetni a piacon. Miután azonban ismertté és keresetté válik, az visszamenőleg is felhúzhatja a régi könyveit” – mondja Varga Bea, aki szerencsés helyzetben érezheti magát, hiszen a kiadóvezetője minden esetben irodalmi, nem pedig gazdasági döntést kér tőle. Az Aranymosás pályázaton tehát bármennyi szerzőt kiválaszthatnak, olyanokat is, akik még nem készek, viszont fejleszthetők. Erre szolgál a Rakéta Projektjük, amelynek keretében fiatal szerkesztőkkel csiszoltatják a kéziratokat.
A Könyvmolyképző Kiadó lektorai egyébként rögtön „rárepülnek” a pályázat keretében beérkező kéziratokra, minden művet átnéznek, és senkit sem hagynak válasz nélkül.
A visszautasított kéziratok sok gonddal küszködnek, és ezt általában maga a szerző is érzi, csak úgy gondolja, hogy azokkal még átcsúszhat. De nem fog
– mondja Varga Bea.
Sikertelen próbálkozás esetén néhányan az önkiadásban látják a megoldást. Egy évtizede ebből még számos „kalandor” kiadó tudott hasznot húzni, akik nem teljesítették a megígért szolgáltatásokat, bár azokért a szerző busásan megfizetett. Mára azonban tisztult a piac, de az ilyen műhelyeken keresztül továbbra is nagyon nehéz bejutni a terjesztési hálózatba.
Nem kiadni nehéz egy könyvet, hanem eladni
– indokolja Varga Bea azt, hogy miért érdemesebb egy hagyományos kiadó strukturáltabb rendszerére bíznia magukat az alkotóknak, ahol biztosan nem érheti csalódás őket.
(Borítókép: Egy érdeklődő könyvet lapoz a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok debreceni helyszínén a megnyitó napján 2019. június 13-án. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)