Miniszter úr, az imént még együtt hallgattuk önt és Böjte Csabát közös könyvük bemutatóján: nehéz ennyi emelkedett gondolat után „visszatérni a földre”, de muszáj.

Térjünk vissza.

Nem lehet nem azzal kezdeni egy beszélgetést ma egy hazai politikussal, mint ami az utcán történik: lassan minden reggel élőlánccal indítják a napot a tanárok, szülők, diákok. Igaz, hogy a közoktatás nem a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) alá tartozik, de szülőként, nagyszülőként mindannyian érintettek vagyunk. Ön hogyan éli ezt meg?

A kormány működése nagyon kollegiális minden kérdésben. A tárcavezető ismerteti a helyzetet, de mindenki beleszólhat, és arra törekszünk, hogy beavassuk egymást az egyes területek problémáiba. Hosszú és mély beszélgetések folynak az oktatásügyről is. Pintér Sándor miniszter úr, mint mindennel, amihez hozzákezd, módszeresen és alaposan foglalkozik ezzel a kérdéssel is, és mivel ő az oktatásügybe kívülről érkezett, nem lehet elfogultsággal vádolni. A tényeket nézi.

Mik a tények?

Nézzük először a hazai helyzetet. Valóban létezik strukturális pedagógushiány. Sok az apró iskola, ahol kevés a gyerek, vagy akár az olyan gimnázium is, ahol egy évfolyamon csak tizenegynéhány fiatal tanul. Ez a helyzet az elmúlt harminc évben alakult ki, azok a viták, hogy legyen-e mondjuk körzetesítés, összevonjunk-e iskolákat, ahol jobb minőségű lenne a tanítás, mindig átpolitizálódnak. De ha megnézzük az egy tanárra jutó tanulók számát, akkor ez a mutató nem romlott, mert a gyerekek száma is csökkent. Az általános iskolások száma 2015-ben 745 ezer volt, és nagyjából tíz tanuló jutott egy pedagógusra. 2021-re a tanulók száma 726 ezer lett, a pedagógusok száma is csökkent, de maradt a tíz az egyhez arány.

Katonaként az első vonalban harcolni

A tények másik fele a nemzetközi folyamatokhoz köthető: minden nyugat-európai országban probléma van a tanárok számával és minőségével. Ennek egyik oka az, hogy a tanári munka olyan stresszel jár, mint katonaként az első vonalban harcolni. Bemenni egy osztálynyi kamasz elé, akik nagyon különböző családból jöttek, kemény munka. Mindenki, akinek vannak gyerekei, tudhatja, hogy milyen erőfeszítést kíván még akár egy-két-három serdülő gyerekkel is kijönni. Ezért is sok a pályaelhagyó, és ezért jár ki minden tisztelet a pedagógusoknak, akik ezt az oktató-nevelő munkát vállalják.

A másik ok, hogy óriási információ- és tudásrobbanás zajlik a világban, és értelmezési vita folyik arról, mit is kellene megtanulniuk a gyerekeknek. Vajon csak készségeket, hogy kikeressék telefonon, amit akarnak, vagy kell bizonyos lexikális tudás, ismerniük kellene a kultúrájukat is. A pszichológusok, történészek, filozófusok azt mondják, hogy ha kiüríted a tudástárat, és csak készségeket tanítasz, akkor üres embereket fogsz nevelni, ugyanis alaptudáskorpusz nélkül még a helyes kérdéseket sem tudják feltenni. A kötődések, a valahová tartozás pedig társas emberi közösségekhez tartozást jelent, amit nem képes kiváltani egy cipőmárkához vagy egy futballcsapathoz való ragaszkodás. Tehát nem egyszerű és rendkívüli módon átpolitizálódott a helyzet.

Mindennek fényében is fontos lenne a pedagógusbérek rendezése.

A legnagyobb pedagógusbér-emelést ez a kormány hajtotta végre az elmúlt években, és elkötelezettek vagyunk a béremelés folytatásában a háborús helyzet okozta kiszámíthatatlanság ellenére is. Ehhez uniós pénzeket kell bevonni. Néhány hét van hátra ahhoz, hogy megegyezzünk az Európai Unióval (EU), jól haladnak a tárgyalások. A kormányból mindenki többször elmondta, hogy a kormányzat érti a pedagógusok igényét, szeretnénk is a helyzeten javítani, és 

A tüntetők pedig, gyakran baloldali politikusok nyomása alatt, azt mondják, hogy ezt nem hiszik el. Ha egymás jóhiszeműségét megkérdőjelezzük, abból racionális, akár éles vita helyett nehezen orvosolható konfliktusok alakulnak ki. A baloldali politikusoknak inkább Brüsszelben kellene lobbizniuk, hogy Magyarország megkapja azokat a forrásokat, amelyek az EU szabályai szerint járnak nekünk. A kormány elkötelezett a bérek rendezése mellett, a kormánytagok többségének vannak gyerekei, és tudjuk, hogy mennyit számít a jó iskola, a jó pedagógus.

Lehet, hogy a jóhiszeműség kialakítását nehezíti, ha a tüntetésre válaszul pedagógusokat bocsátanak el, köztük olyat, aki nyugdíj előtt áll.

A valóság az, hogy mindössze öt pedagógust mentettek fel többszöri felszólítás ellenére is ismétlődő munkamegtagadás miatt. Vannak bizonyos szabályok és törvények. Például ha valaki nem megy be a munkahelyére, egy gyárba, laborba vagy minisztériumba, akkor először szól a főnöke, aztán ad egy írásbeli jelzést, fölhívja a figyelmet a törvényi helyre, de ha az illető ezt többedszer és módszeresen figyelmen kívül hagyja... Egy rendes társadalomban nem lehet önkényesen eltekinteni a szabályok betartásától, mert akkor abból káosz lesz és anarchia. Miért ne vonatkoznának ugyanazok a szabályok az iskolákra, mint a gyárakra és más intézményekre?

Papír vagy nyelvtudás?

A pedagógusképzés viszont már a felsőoktatást érinti, ami a KIM alá tartozik. Elsősorban nyilván azt kellene elérni, hogy vonzó legyen a pedagóguspálya, de terveznek valamilyen törvényi változást?

A pedagógusképzésben valóban csökken a jelentkezők száma, amit egyebek között az imént említett tényezők is okoznak, ezért hoztunk néhány intézkedést. Korábban például megszűnt az a lehetőség, hogy mondjuk egy fizika vagy kémia szak mellett párhuzamosan, osztottan a pedagógia szakot is el lehessen végezni, ezt most visszahozzuk. Lehetővé tesszük, hogy nagyobb átjárás legyen a szakok között, és például a természettudományos tárgyakat egy képzésben, holisztikusabb megközelítésben lehessen tanulni.

Most dolgozunk azon is, hogy ösztöndíjakat indítsunk olyan tanároknak, akiknek jó a teljesítményük – az alapján, hogy a diákjaik milyen előrehaladást érnek el. Tanárokat fogunk felkérni, hogy közösen alakítsuk ki a kritériumokat és az odaítélés rendszerét. Jelenleg is vannak hasonló céges, illetve helyi ösztöndíjak, de a tanárok megbecsülését ilyen módon is magasabb szintre kívánjuk emelni. Az eddigi konzultációk során már több vállalat jelezte, hogy pénzügyi forrásokkal csatlakozni kíván ehhez a kezdeményezéshez. Remélem, az ösztöndíjrendszert a jövő év első felében már életbe is tudjuk léptetni.

Mindez a felsőoktatási törvény folyamatban lévő módosításában szerepel?

Igen, annak, hogy a tanári szak másodszak is lehet, épp a múlt héten volt az expozéja az Országgyűlésben. A felvételi rendszer módosításával is azt akartuk elérni, hogy az érintett karokon például tanár szakon is szélesebb körből, célzottabban tudjanak az egyetemek válogatni.

A felvételi rendszer módosításában nagy visszhangot kiváltó lépés volt, hogy eltörölték a kötelező nyelvvizsgát. Tényleg műveletlen értelmiséget akarnunk nevelni?

Ez az előírás Európában egyedül Magyarországon élt – világhíres magyar szabály volt. Mindenütt másutt azt mondják, hogy az egyetemek, a hallgatók és a családjaik tudják, hogy mire van szükségük. Ez is az 1990 előtti, aufklérista diktatórikus berendezésből eredeztethető maradvány, hogy majd az állam megmondja, mi kell neked. Mindenki követeli az egyetemi autonómiát, hát akkor valóban kezdjük el: én, mint miniszter, nem akarom megmondani az egyetemeknek, hogy mely nyelveket fogadják el. Szakja válogatja, bízunk az egyetemi szenátusok, valamint a hallgatók és a családok józan ítélőképességében.

Mi az ideális állapot ebben?

Az, hogy mindenki ahhoz a munkához, amire készül, rendelkezzen megfelelő szaktudással, beleértve a nyelvtudást is. Úgy tapasztalom, Magyarországon sokkal többen beszélnek normálisan, a szakmájukhoz, illetve a megélhetésükhöz szükséges valamilyen idegen nyelvet, mint ahány embernek papírja van róla. Másképp hogyan tanulnának, dolgoznának annyian rövidebb-hosszabb ideig külföldön? Tapasztalataim szerint, akinek egyébként szüksége van papírra, az valamelyik nemzetközi vizsgát teszi le.

A kabinet 2017 körül kezdte el a felsőoktatás átalakítását a Budapesti Corvinus Egyetemmel, amiben akkor alaposan részt vettem még az egyetem oldalán. Azóta pedig a kormány nagyon következetesen, folyamatosan adja át a jogosítványokat az egyetemeknek, miközben negyedévenként mérjük is a teljesítményüket. Nemcsak a KEKVA-két (közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok), hanem a többiekét is, és már az idei első három negyedéves adatokból látszik, hogy igenis vannak különbségek az egyetemek között, de ez így helyes. Végre van objektív mérce.

Nem kényszerítik váltásra az egyetemeket

Hogyan mérik ezt?

Három metszetben: az egyik az oktatás, hogy hány hallgatód van, azok milyen eredményeket érnek el, mekkora a lemorzsolódás, mert nekünk, mint kormánynak, figyelembe kell vennünk a középtávú munkaerőpiaci igényeket, arrafelé kell ösztönözni a hallgatói létszámot és összetételt. A másik a kutatási, a publikációs teljesítmény, a megjelentetett tanulmányok, továbbá a kutatásban a cégekkel való együttműködés. Közelebb kell lépni a valósághoz, a valóságos piaci szereplőkhöz. Ez egyébként a szakképzési rendszerben bevált, a duális képzéssel közelebb hozzuk a tanulókat a vállalati szférához.

A harmadik metszet pedig a társadalmi hatás, amibe beletartozik a társadalmi mobilitás elősegítése, a teljes személyiségfejlődéshez szükséges tevékenységek ösztönzése, például hogy legyen sportolási lehetőség. A jövő értelmiségének testileg, lelkileg és szellemileg is rendben kell lennie.

Ez a mérési rendszer azt képezi le, ami az eredeti terv volt, hogy a hazai egyetemek a nemzetközi rangsorokon előrébb kerüljenek, illetve – ebből következőleg – nőjön a vonzerejük a hallgatók irányában. A vonzerőt tekintve lassabban haladunk, de a publikációs teljesítmény örvendetesen megnőtt. A Semmelweis Egyetem például elsősorban a kutatási teljesítményben nyújtott teljesítmény révén immár a 236. legjobb egyetem a világon. A kardiovaszkuláris képzésük pedig benne van a világ ötven legjobbjában.

Van még egy terület, amely fejlesztendő, ez pedig az egyetemek marketingje. Jobban ki kellene használnunk azt a csodálatos körülményt, hogy az intézmény mondjuk Budapesten, Szegeden vagy Debrecenben található. Béke van, pezsgő kulturális élet, és az egyetemeknek súlyt kell helyezniük arra, hogy ezt a reputációjukban kidomborítsák, hiszen ez is jelentős súllyal esik latba a rangsorokban. A kies ipari város, Coventry jobban pozicionált, mint Budapest. Londoni magyar nagykövetként sokat jártam oda, amikor a Jaguar–LandRover-csoportot csábítgattuk Magyarországra – hát, menjenek el, nézzék meg Coventryt, aztán nézzék meg mondjuk Budapestet...

Ha ennyire jó alapítványi egyetemnek lenni, akkor miért nem akarja a modellváltást a Budapesti Műszaki Egyetem (BME)? És mi lesz a szintén nagy múltú Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE)?

Magyarországon 62 egyetem van, ebből 21 az átalakult KEKVA. Van öt állami, egy sor egyházi és néhány magánegyetem. A megmaradt öt államinál – ELTE, BME, Zeneakadémia, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a bajai Eötvös József Főiskola esetében – következetesen járunk el: mindegyik egyetemnek van szenátusa, rektora, konzisztóriuma, gondolják végig, hogy merre akarnak menni, milyen intézményi formában kívánnak működni. Amennyiben kialakul egy robusztus többségi álláspont – ami észszerűsége és megalapozottsága alapján azzal kecsegtet, hogy a következő szenátusválasztás után is megmarad –, akkor üljünk le beszélni.

Senkit nem akarunk belekényszeríteni a váltásba, és senkinek nem akarjuk azt mondani, hogy ne is gondolkodjon rajta. Valójában ez jelenti az egyetemi autonómia tiszteletben tartását. Nekünk, a kormánynak az a fontos, hogy ezekről az egyetemekről meglegyen az a kibocsátás, ami a jövőképes Magyarországhoz munkaerőpiaci összefüggésben szükséges.

Ugyanakkor például az ELTE-n vannak olyan szakok, amelyek nagyon kicsik, de a magyar kultúrában, a globális tájékozódásban és tájékozottságban feltétlenül fontosak és támogatandók. Például a perzsa nyelv és kultúrtörténet vagy a régészet sosem lesz munkaerőpiaci szempontból „nyereséges”. Az ELTE régész szak egyébként a világ első kétszáz legjobb régészeti intézete között van. Tehát a kormány célja amellett, hogy biztosítsuk a munkapiaci „betáplálást”, az, hogy a magyar kultúrkiválóság jegyében őrizzük meg a globális kitekintésünket térben és időben egyaránt.

Nekünk, magyaroknak – ahogyan elődöm, Klebelsberg Kunó is mondta – egyrészt támogatni kell a magyar észjárást tükröző kultúrkiválóságot, ami nemcsak az alkotásokban jelenik meg, hanem abban is, hogy képesek vagyunk értelmezni a világot. Nem tudunk minden tudományágban élenjárót alkotni, de bármilyen új tudományos eredményt képesnek kell lennünk megérteni és érdekeink szerint alkalmazni. Másrészt kell az akadálymentesítés akár az iskolarendszerben, akár egyéb területen, hogy mindenkihez eljusson a kultúra. Ez a másik oszlop: a Déryné, a Lázár Ervin vagy a Csoóri Sándor Program mind-mind a kulturális alapellátást, a fiatal korosztályok inspirálását szolgálja.

A számok alapján a Színház és Filmművészeti Egyetemnél (SZFE), ahol ugyan nem az ön ideje alatt, de nagy botrányok árán ment végbe a modellváltás, szintén javulás érezhető?

Az SZFE-vel kapcsolatban ugyanazt tudom mondani, mint a közoktatásról: az élet kompromisszumokból áll. Ha egy-egy intézményt elfoglal egy pillanatnyilag önmagát erősnek vélő álláspont, irányzat vagy kör, és az rövidlátó módon kiszorítja a más megközelítéseket, akkor az előbb-utóbb problémához vezet.

Most a modellváltás előtti állapotról beszél.

Igen. Magyarok vagyunk, ketten háromféle álláspontot képviselünk, kell találni modus vivendiket. Olyan közös együttélési módot, ami például az egyetemek esetében adott tudomány- vagy művészeti ágban teret enged különböző megközelítéseknek, iskoláknak. Senki nem lehet olyan gőgös, hogy azt állítsa, nála van a bölcsek köve. Illetve van ilyen, Malcolm Bradbury A történelem bizalmasa című könyvének jakobinus-marxista-bolsevik gondolkodásmódú főszereplője. Csakhogy az ilyen hübrisz a történelem tanúsága szerint csak rengeteg szenvedést okoz, és végül kudarcot vall.

Az SZFE-n is ez történt, nem véletlen, hogy ott is nyíltan megjelent a politikai baloldal. Ahogy a felvételi számokat, az oktatókat és a képzés színvonalát látom, nincs probléma. A művészeti egyetemeket nem rangsorolják, csak az alapján tudok ítélni, hogy hányan jelentkeznek, abból pedig az látszik, hogy az SZFE-nek nagyon is nagy a vonzereje.

Aki takarékoskodik, azt támogatják

Az oktatás mellett a színházi világ is nagyon átpolitizálódott. Az élet mégis úgy hozta, hogy egy ennél is nagyobb problémával kell most szembenézniük nemcsak nekik, hanem az összes kulturális intézménynek, ez pedig a rezsiszámla. Sok színházról halljuk például, hogy télre vagy hét közben bezárnak. Hogyan tud a minisztérium segíteni?

Az mindenkinek feltűnhetett, hogy kitört egy háború a szomszédunkban, meg az, hogy Európába, az uniós piacra tavaly 155 milliárd köbméter orosz gáz érkezett, most pedig alig 50 milliárd. Ráadásul átalakul a piac, és a gáz ára fölment az egekbe, bár most éppen visszaesett. Ez vis maior helyzet, ráadásul kiszámíthatatlan az energiatermelő országok középtávú stratégiája, a kapkodó és következetlen brüsszeli szankciós politizálásról nem is beszélve.

Még Mol-elnökként, huszonévvel ezelőtt, csináltattam egy felmérést a hazai gázfogyasztásról, amiből az derült ki, hogy néhány egyszerű, a józan ész alapján meghozott intézkedéssel, szervezéssel, szigeteléssel, takarékoskodás révén 20-25 százalékkal lehetne csökkenteni a hazai gázfelhasználást. Ez közben részben meg is történt, hiszen Magyarország gázfogyasztása maradt az évi 10-12 milliárd köbméter körül, miközben a GDP óriásit növekedett huszonkét év alatt. Hazánkban tehát az energiahatékonyság nagyban javult, de még óriási potenciál van benne.

Azoktól a kulturális és oktatási intézményektől, amelyek hozzám tartoznak, azt kértük, hogy a gázfogyasztást – köbméterben mérve – csökkentsék 25 százalékkal, és ha ezt megoldják, akkor az árnövekedésből adódó pluszköltségeket az állam valamilyen módon állja. Szerintem ez nagyon jó ajánlat.

Hogy ezt egy intézmény hogyan valósítja meg, abban nem akartam központi előírást adni. Hiszünk a szubszidiaritásban: ahol az információ van, ott legyen a felelősség arra, hogy miképpen oldják meg a feladatot. Nem volt olyan racionális ellenérv, hogy ne így szervezzük meg a végrehajtást. Ha valaki nem takarékoskodik, akkor honnan fizessük a többletköltségeit? Honnan vegyünk el?

Ezt, úgy látom, mindenki elég jól megértette, konzultálunk, összegyűjtjük az ötleteket, ha valahol születik egy jó megoldás, akkor azt közhírré tesszük, hogy mindenkinek a hasznára válhasson. Közben pedig havonta szigorúan mérjük a fogyasztást.

Ez akkor csak a gázra vonatkozik, az áramra nem?

A gázra, igen. Áram több forrásból, földgázból, nukleáris, nap- vagy szélenergiából, de akár olajszármazékból is generálható, és bár fölment az ára, mégis kontrollálható, kiváltható. A probléma a gázzal van. A gáz korlátozottan szállítható, szemben például az olajjal vagy az árammal. Olajat a világ bármelyik sarkából vásárolhatunk, kiköt a tankhajó Omisaljban, és a vezetéken vagy akár vasúti tartálykocsikban felérkezik Százhalombattára.

A gáz nem ilyen: vagy vezetéken érkezik a gázmezőről, vagy LNG (liquefied natural gas), tehát cseppfolyósított gáz formájában tengeren. A folyékony gáz visszaalakítása költséges és veszélyes üzem, ráadásul a kikötőtől még így is nagy kapacitású vezeték szükséges. A németek most vásároltak négy tengeri, LNG-raktározásra és -átalakításra egyaránt alkalmas hajót, vagy inkább vízen úszó üzemet, amelyből a terveik szerint kettő még idén szolgálatba is áll.

De hogy mennyire változékony a piac: jelenleg Európa partjainál az LNG-kikötőknél sorban állnak az LNG-szállító hajók. Ugyanis az történt, hogy az oroszoknak fölteltek a tározóik, már kutakat kell bezárniuk, de nincs elég vezetékük az Urál nyugati és keleti oldala között, hogy az európai szankciók miatt rajtuk maradt gázt teljes egészében át tudják irányítani Kínába, Koreába meg Indiába. De már az átirányítható mennyiség is csökkenti az arab országokból származó LNG-importjukat, így a felszabadult mennyiség jön föl Európába. Itt azonban már mindenki betárolt, úgyhogy túlkínálat alakult ki, ami viszont árcsökkenéshez vezet.

De nehéz bármit is előrejelezni, mert, amint mondtam, a helyzet kiszámíthatatlan a termelő országok stratégiája és a Washington–Brüsszel, illetve Berlin–Moszkva közötti geopolitikai játszmák miatt.

Tehát a KIM alá tartozó több száz intézmény közül amelyik tud 25 százalékot spórolni a gázon, annak a többletköltségét állja az állam?

Ők nem tudják állni, megoldást kell tehát találni.

Mi lesz a támogatás módja, formája?

Sokféle megoldás létezik, ami attól is függ, hogy ki hogyan szerzi be a gázt: van, aki az MVM-től, van, aki az E-ON-tól mint gázszolgáltatótól. Mindenkivel egyesével elszámolunk: akik képesek takarékoskodni, és a maguk területén megteszik, amit meg kell tenni, azoknak fogunk találni megoldást.

Az ország éves energiaszámlája 2021-ben mintegy 6,8 milliárd euró volt. Attól függően, hogyan alakul a gázár, az idei bárhol lehet 12 és 15 milliárd között. Ezt a magyar államnak valamilyen módon ki kell fizetnie, mert különben nem fognak szállítani, ez ilyen egyszerű képlet. Nekünk az a felelősségünk – ezt mondja mindig a miniszterelnök is –, hogy az ország működjön. Működjön a gazdaság, mert egyébként munkanélküliség lesz, akkor pedig a költségvetést még egy csapás éri, nem jön adó, plusz még munkanélküli-segélyt is kell fizetni.

Magyarország mélyen be van kapcsolódva a nemzetközi értékláncokba. Az elmúlt 12 évben sok vállalat vált sikeres beszállítóként a nagy nemzetközi értékláncok részévé. Ezeket a pozíciókat meg kell őriznünk, hiszen ha onnan egyszer kiesel, akkor nehéz visszakerülni, mert mint a farkasfalka ólálkodik a konkurencia. Ezért indítottuk el többek között a gyármentő, valamint a feldolgozóipari energiaköltség- és energiahatékonyság-javító beruházástámogató programot.

Ezt csinálja minden kormány, az elhíresült német 200 milliárd eurós program is tartalmaz ilyesféle elemeket azért, hogy ezt a remélhetőleg átmeneti rendkívüli helyzetet túl tudja élni a gazdaság és a társadalom.

Sok a nemzeti kulturális intézmény

A kultúra is ilyen, hogy nem szakadhat meg, nem zuhanhat be, mert utána nagyon nehéz lenne visszaépíteni?

Magyarország világbajnok abban, hogy hány intézmény működését – nem a produkcióit! – támogatja a kormány így vagy úgy. Sehol a világon nincs ez így, ilyen mértékben. Sehol nincs például ennyi egy főre jutó kőszínház, szimfonikus zenekar. A magyar állam a GDP 1,3 százalékát költi kultúrára, az Európai Unió átlaga 0,4. Az elmúlt hét-nyolc évben a bőség idejét éltük, voltak állami források, és sokan sokféle művészeti ágból, kulturális területről szép, jó és hasznos dolgokat építettek föl. Ez nagyszerű. Azonban itt az ideje, hogy fenntartható pályára állítsuk a kultúrát, szélesítve a finanszírozási forrásokat és észszerűsítve az állami finanszírozás mértékét és módját.

A finanszírozási források közül növelnünk kell a magánmecenatúrát, hiszen a Fidesz-kormányok tevékenysége nyomán minden társadalmi réteg erősödni tud, és örvendetesen növekszik a kulturális életben aktív középosztály és a felső osztály is. A második forrást maguk a nézők, a jegyárbevétel jelenti: valamennyit kell fizetni ahhoz, hogy a kultúrát megbecsüljük, s ez megint reális az előbb említett középosztályra támaszkodva. Harmadrészt pedig van az állami segítség produkcióra vagy működésre.

A kultúra fenntarthatósága nem lehet állami konjunktúra kérdése, ezért áll ezen a három lábon a kultúra finanszírozása mindenütt a világon. Ezért van az, hogy nagyon kevés helyen, és ott is kevés intézménynek adnak működésre állami támogatást. A produkciókra adnak résztámogatást, de egyébként annyi bevételt kell hozni, hogy az aztán el tudja tartani az intézményt is, már ha valaki folyamatos kínálatot képes nyújtani egész évben. Nálunk nagy intézmények épülnek, aztán amikor a vezető nem tudja megtölteni, vagy nem igazolódik az elképzelt látogató- vagy nézőszám,

Ha az államigazgatás megpróbál valamilyen szakszerű és észszerű mértéket és kereteket szabni, akkor az erős emberek a politikusokon keresztül érvényesítik az akaratukat, ami viszont szétfeszíti, gyakran egyszerűen ellehetetleníti a mindenkori kormány politikai filozófiájának megfelelő, következetes kultúrpolitika érvényesítését. Alternatív színházakból is van több mint háromszáz, nincs még egy ilyen ország az unióban, ahol lélekszámarányosan ennyi lenne, akik ugyancsak az államnál kopogtatnak, és követelik az újságban, hogy az állam támogassa a működésüket. Hogyan, miért, miből?

Nem amellett érvelek, hogy a kultúrpolitika eluralja a kultúra világát, hanem éppen amellett, hogy a fontos nemzeti stratégiai ügyekre fókuszáljon, másutt pedig tegye lehetővé olyan produkciók létrejöttét, amelyek hozzájárulnak az ország és a nemzet jövőképességéhez.

De az is probléma, hogy nagyon sok intézményt hívunk nemzeti kulturális intézménynek. Nézzük meg, hogy Németországban hány államilag finanszírozott zenekar van! El kell dönteni, hogy melyek a nagy nemzeti intézmények, azokat az államnak teljeskörűen meg kell finanszírozni, a többieknél pedig ki kell alakítanunk az állami (produkciós) támogatásból, a magánmecenatúrából és a bevételekből álló új finanszírozási modellt. Ezt is elkezdtük már mérni, és nagyon jól haladunk abban, hogy az egyes művészeti ágakban milyen ellenőrizhető mérőszámokat lehet bevezetni. Az a jó hírem, hogy a tények mindenkit érdekelnek, ezért ebben gyakorlatilag mindenki nagyon együttműködő.

A nemzeti intézmények felülvizsgálata mikor fejeződik be?

Van egy ütemtervünk, és úgy látom, hogy az idei évben körvonalazódhat, hogy mi legyen az új struktúra. Van, aki azt gondolja, hogy ostorral végig lehet hajtani az elképzeléseket, de én az üzleti világból jövök, és tudom, hogy tartós hatás reményében nem lehet. Beszélgetni kell. Észszerű, érveken és tényeken alapuló kompromisszumokra törekedve kell kialakítani fenntartható, jó megoldásokat. Jól haladunk, hogy átlátható, következetes és kiszámítható rendszer jöjjön létre, amiben mindenki el tudja magát helyezni.

A jövő évi költségvetésben ez már tükröződni fog? Lesznek, akik már kevesebb állami támogatást kapnak jövőre?

A háború, az energiaárak és az infláció miatt bonyolódott a helyzet, s az a költségvetés, amit júniusban jóváhagyott a parlament, még más feltételezésekkel számolt. Arra készülünk, hogy december folyamán fölülvizsgáljuk a büdzsét. Nyilvánvaló, hogy az első helyen a munkahelyek, a gazdaság, a családok, az idősek védelme áll. Ahogy mondtam, a fenntartható megoldások híve vagyok, ehhez és nem a költségvetési ciklushoz szabom az átalakítások ütemezését.

A Fudannak is versenyezni kell

A kulturális nagyberuházásoknak mi lesz a sorsuk? Befejeződik a Liget-projekt, megépül a Fudan Egyetem?

Az állam esetében pénzügyileg létezik egy hüvelykujjszabály: az a jó állam, amely a folyó kiadásait képes a folyó bevételeiből fedezni. Ez nálunk elég jól áll. Ami borítja bizonyos mértékig a rendszert, az a háború, a megnövekedett energiaárak és az infláció. A kormány emellett is elkötelezett a pénzügyi stabilitás megőrzésében, ezért számos kormányzati beruházást elhalasztottunk. A fejlesztéseket általában úgy fogjuk fel, mint befektetést a jövőbe, amelyeknek valamilyen módon – pénzben, piacbővülésben, minőségjavulásban – meg kell térülniük. Ha ily módon igazolni tudjuk a befektetést, akkor arra meglesz a forrás is.

Mi, magyarok kultúrnemzet vagyunk, és ehhez hozzátartoznak bizonyos intézmények. Az új Nemzeti Galéria, ha olyan lesz az anyagi helyzetünk, hogy föl tudjuk építeni, hozzájárul hazánk jó hírnevéhez, ahogy most a Magyar Zene Háza is, és Magyarország még vonzóbb hely lesz. Most nyitottam meg az El Greco-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, az valami csodálatos kollekció a Mester életművéből, zarándokolni fognak oda a látogatók.

Nem mindig a közvetlen bevételt kell számolni, egy múzeum az életben nem fogja jegyárbevételből behozni az árát, de ha nem lettek volna olyan bölcsek az őseink, akik létrehozták ezeket a nagy múzeumokat szerte Európában, akkor ma nem beszélnénk Berlinről, Londonról vagy Budapestről mint kultúrvárosról. Az efféle beruházások hozzátartoznak az identitásunk kifejezéséhez, szerves részei a babitsi értelemben vett magyar kultúrának, ami: szellemi jelenség és lelki örökség.

Ugyanez vonatkozik a Fudanra. Számunkra nagyon fontos, hogy ugyanolyan pontosan értsük a keletet, mint a nyugatot. A hamburgi kikötőben most adták el az egyik terminált a Coscónak (China Ocean Shipping Company), közben a Bundestag képviselői Tajvanon túráznak, hogy bonyolítsák egy kicsit a geopolitikai helyzetet. A környezetünket alkotó, a magyar életvilágra hatással lévő hatalmak érdekes geopolitikai, társadalomgazdasági kanyarjait nekünk pontosan meg kell értenünk, ehhez közvetlen információkból tájékozottnak kell lennünk, mert csak így tudjuk a magyar geopolitikai pozíciót minél szélesebben megalapozni és biztonságosan megőrizni.

Ehhez pedig a legbékésebb és a jövő tekintetében az egyik legfontosabb szféra a tudomány és a felsőoktatás világa. De a Fudannak is éles felsőoktatási versenyben kell majd részt vennie. Sokszor elhangzik, hogy versenyt támasztunk a meglévő egyetemeinknek, de a kiválóknak nincs mitől tartaniuk, csak a középszerűeknek.

Frissülne a csok-rendszer

A rezsi a családokat, a háztartásokat is érinti, és a KIM-hez nagyon sok terület tartozik, többek között a családpolitika is. Készül-e a minisztériumban olyan új javaslat, ami kimondottan erre a helyzetre reagál?

Amit a kormány az elmúlt 12 évben szépen növekedve a családok segítésére, a gyerekek születésére szánt, az most már a GDP több mint 5 százaléka. Az első háromban vagyunk ezen a téren az EU-ban, és ez tükröződik abban is, hogy 1,2-ről 1,6-ra nőtt a termékenységi ráta. Nekünk nagyon fontos az, hogy magabíró családokból álló középosztály alakuljon ki, és nem csak szlogen, hogy alulról nyitott középosztályt szeretnénk.

Még ebben a vis maior helyzetben is azt mondjuk, hogy az átlagfogyasztás szintjéig és még afölött is marad a rezsicsökkentett, illetve kedvezményes ár, továbbá a távhő ára nem változott. Ez a két intézkedés a családok, háztartások óriási részét lefedi. Ha mindent összeadunk, a magyar kormány a rezsiválság megoldására költségvetési forrásokból talán a legnagyobb mértékben segítette a családokat az unióban. Emellett még gondolkodunk a következő lépéseken.

Novák Katalin köztársasági elnök asszonytól, korábbi családokért felelős tárca nélküli minisztertől nagyon jól felépített, sokrétű rendszert örököltünk, most azon dolgozunk, hogy ez a rendszer még kiszámíthatóbb legyen, hiszen egy vagy több gyermek vállalása minimum húszéves projekt. Mit szeretnénk tenni? Az egyik, hogy olyan környezetet teremtsünk, hogy az első kívánt gyerek minél előbb megszülessen. Nekünk mint kormánynak lehetővé kell tennünk, hogy ez a választás rendelkezésre álljon. Jelenleg átlag 29 éves korukban vállalják a nők az eső gyermeket, de ez tíz éve még 25 év volt, Ázsiában már 31.

Wolfgang Lutz osztrák demográfus mutatta ki, hogy szoros összefüggés van aközött, hogy mikor születik az első gyerek, illetve hogy lesz-e második meg harmadik. Azon dolgozunk, hogyan tudjuk ennek a körülményeit javítani.

És hogyan?

Két módon. Az egyik, hogy ma hála istennek nagyon sok nő előtt reális alternatíva, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, vagy visszatérjen a munkaerőpiacra. Arra törekszünk, hogy legyen meg a családok számára a választás szabadsága, és a munkaerőpiac vagy az otthon maradás közötti alternatíva anyagi folyományai ne legyenek nagyon különbözők. A munkaerőpiaci visszatérést segíti a bölcsik, ovik elérhetősége, a védőnői hálózat és a családi adórendszer is. De olyan megoldásokat is keresünk, hogy valamilyen módon elismerjük azon édesanyák értékteremtő munkáját, akik otthon maradva a gyermeknevelés mellett döntenek.

A második elem pedig az, hogy ha megházasodom, és gyerekem lesz, akkor ne legyen zuhanás az életszínvonalamban. Ha egy párnak gyereke születik, akkor pont egyharmadával esik mindkettőjük egy főre jutó jövedelme. Ezért hozzuk az adóintézkedéseket, részben a családi adózást, részben azt, hogy ha négy gyereked van, akkor nem kell többé adót fizeted, illetve elismerjük a hivatásos anyaságot.

Ezeket megőrizve folyik az áttervezés, plusz fel szeretnénk frissíteni a csok-rendszert, ahol az inflációval és az ingatlanárak növekedésével kell valamit kezdeni. A rendszer bővítéséhez persze meg kell találni a forrást.

Korábban fölmerült, hogy nem négy, hanem már három gyerek után járna az szja-mentesség. Ez még napirenden van?

Az intézkedési elképzelések mindegyike mellé jár egy árcédula. Tehát, ha most azt mondjuk, hogy a háromgyerekes anyák nem fizetnek szja-t, akkor annak van egy árcédulája. Vagy ha azt mondjuk, hogy a háromgyerekes anyák esetében elismerjük a neveléssel töltött időt, és fizessünk minimálbért, annak is megvan az árcédulája. Meg kell várnunk az év végét, megnézni, hogyan állunk.

A motorozás szabadsága

Uniós pénzekre is számítanak ez ügyben?

Azokat inkább célzottan adják, de amit a magyar kultúrával és a családpolitikával el akarunk érni, annak működnie kell uniós pénz nélkül is.

Itt érdemes szót ejteni arról, hogy milyen bonyolultnak tűnik a minisztériumom, pedig valójában nagyon egyszerű. A kultúra és a család a legfontosabb, a kultúránkért meg a családokban megtestesülő nemzetünk fennmaradásáért dolgozunk. Amikor például egy utat akarunk építeni, akkor először azt kell eldönteni, hogy hova vigyen az az út, és miért akarok ott lenni, és utána tudjuk eldönteni, hogy beton legyen vagy földút.

Nálunk a kormányban a család és kultúra határozza meg a célt, hogy merrefelé megyünk. Magyar kultúrát akarunk, kultúrkiválóságot, akadálymentesítést, és azt, hogy ez a társadalom újratermelje önmagát, aminek a terepe az egy nőből és férfiból álló szövetség, a család. Ez a mi válaszunk arra, hogy miért is élünk egyáltalán.

Ehhez az szükséges, hogy megteremtsük a feltételeket, választ adjunk arra, hogy ezt hogyan is tudjuk fenntarthatóan, hosszú távon biztosítani. Nos, ehhez kell a robusztus, adófizető gazdaságunk, amely képes finanszírozni a családtámogatási rendszert és a kultúránkat általában. Ezért alakítjuk vállalkozóbarát módon a gazdaságpolitikát és a gazdasági szabályozást. Robusztus gazdasághoz versenyképes cégek kellenek, aminek záloga az innováció, aminek hordozói az egyetemekről kikerülő elmék, kutatók, illetve a szakképzésből kikerülő leleményes, mindig új megoldásokat kereső emberek.

Így függ össze a tárcámnál a család és a kultúra ügye az innovációval, felsőoktatással, tudománypolitikával, szakképzéssel és vállalkozásfejlesztéssel. Ha ezt a körforgást jól megszervezzük, akkor lesz pénzünk a közoktatásra, a közbiztonságra, a közegészségügyre, a kultúrára, a családokra. Ez nagyon logikus kör, amelyben minden mai intézkedésünk eredményét tíz vagy tizenöt év múlva látjuk. Ezért egyszerre könnyű és nehéz is a minisztériumom feladata.

Akkor számolhat eleget. A könyvírás és a fordítás mellett, úgy tudjuk, hogy a motorozás az, ami feltölti, kikapcsolja. Mit ad önnek ez? Szabadságot?

A motorozás olyan, mint a fordítás. Fáradtan nem lehet se motorozni, se fordítani, mert mindkettő teljes figyelmet igényel, bele kell csobbannod a fordítás esetében a szerző gondolatvilágába vagy a motor esetében a technika és a természet lelki nyugalmat és egyensúlyozást kívánó kezelésébe. A fordításnál alázatosan át kell adnod magad a szerző szándékának, üzenetének, ott nem te vagy a főnök, és ugyanez áll a motorozásra, nem te választod meg az időjárást vagy az utak állapotát. Alfa-állapotba kerülsz, ami csodálatos érzés, de állandóan résen kell lenned. A motor nem olyan, mint az autó, hogy egy kicsit lemész a murvára, és majd visszahúzod a kormányt.

Igyekszem mindig a lelkiállapotomnak megfelelő fizikai állapotban lenni. Ez hol a sétát kívánja: 5 km/óra, hol a biciklizést: 20 km/óra, hol a motorozást... Na, jó, mondjunk 90 km/óra utazósebességgel. Amikor az ember nagyon intenzív életet él, akkor kell ez a... Igen, szabadságérzet.

(Borítókép: Csák János. Fotó: Papajcsik Péter / Index)