Húsvéthétfőn Hollókőn lép fel a Parno Graszt, abban a faluban, ahol még láthatjuk a húsvéti szokásokat. Régen Paszabon is nagy buli volt húsvétkor, ahonnan a zenekar származik: két fiúbanda indult a falu két végéből, mindenkit meglocsoltak, utána pedig kezdődhetett a mulatság. Ez ma már nincs, és bár elmennek zenélni szegény helyekre is, hogy a sajátjaik hallják, milyen az igazi cigányzene, jórészt koncerteken lépnek föl. Az április 14-i bulira a III. kerületi Kobuciban például már az összes jegy elfogyott.
Öltönyös-kosztümös nők, férfiak eszegetik a menő budapesti egyetem menő konferenciáján az állófogadáson feltálalt harapnivalókat, mindenkin nyakba akasztható kártya, mintha a Yale campusán lennénk. A fehérbe burkolt könyöklőasztalok között pincérek cikáznak, gyűjtik a tányérokat, pezsgőspoharakat. Decens alapzaj, angol, német és norvég szavakat csíphet el, aki nagyon figyel, amikor is egy hátsó folyosóról megérkezve
kasmíringes, fekete nadrágos férfiak és egy mosolygós, piros ruhás nő indul el a színpad felé.
Aki már tudja, hogy mi várható, kíváncsian fürkészi a szemüveges, nyakkendős, körömcipős közönséget, és a hatás nem marad el. Amikor bemutatják a zenekart – authentic gypsy music, family, white horse –, még nem sokan figyelnek oda, de amikor Oláh Józsiék a gitárhúrok közé csapnak, s megszólal a tangóharmonika, a kanál és a kanna, akkor megáll a villán a coleslaw saláta, elkerekednek a szemek és előkerülnek a mobiltelefonok.
Az első félénk táncospárra még így is jó félórát kell várni – van az a közeg, ahol a cigánybanda, amely AC/DC-re robbantja be a világ színpadjait, nem tombolást, csupán kedves érdeklődést vált ki. Culture clash ez a javából.
„Izgulsz?” – kérdezem még a fellépés előtt Szilágyi Tónit, de azt mondja, nem. Amikor márciusban a 10 éves Bagossy Brothers Company vendégeiként 16 ezer ember előtt léptek fel az MVM Dome-ban, na, akkor izgult. Meg tavaly, a harmincadik évfordulón a Budapest Parkban, ahol úgy mentek oda hozzájuk a koncert után, hogy ilyen fergeteges buliban még soha nem volt részük. Játszanak Quimbit, AC/DC-t, de mindent azzal a jellegzetes Parno Graszt-hangzással, amit nem akarnak elrontani semmilyen kütyüvel, semmilyen divat hatására.
Oláh József bandájának nagyobb része még mindig a Nyíregyházától 15 kilométere lévő Paszabról érkezik a fellépésekre, Szabolcsból, ahol az 1300 lelket számláló faluban szerintük olyan kétszázan biztosan mélyszegénységben élnek. Akik napszámban, alkalmi munkát végezve élték le az életüket, nyugdíjat sem kapnak.
Biztos, hogy nagyon sokat éheznek. A rezsiemeléssel a szegény emberek még inkább megjárták: télen vagy melegednek, vagy esznek
– meséli Józsi. Vannak, akik inkább napszámba mennek, ott mindennap kifizetik őket, mert volt olyan, hogy a vállalkozótól, akinél dolgoztak, nem kaptak végül egy fillért sem.
József már Budapesten lakik, Heléna Debrecenben, de a többiek nem is akarnak eljönni a szülőfalujukból. „Ott él mindenki, az egész család, ott vagyunk egymásnak” – mondja Németh István. A zenekar is családtagokból áll, „sok mindent lenyelünk a másik kedvéért”, de ha valaki szeretné követni, hogy ki kinek milyen fokon a rokona, azonnal belegabalyodna, nevetnek.
Van itt sógor, unokaöcs, keresztlány – egyetlen emberrel tettek eddig kivételt, aki úgy lehetett a banda tagja, hogy nem a rokonuk, ő pedig Szilágyi Tóni. „Te is választottál volna egy másik családot, ha a tieid mind meghalnak” – mondja, de itt inkább az az érdekes, hogy őt nem rokonként, de még csak nem is cigányként befogadták.
Igaz, úgy tud hegedülni, hogy Oláh Józsit még mindig megríkatja a színpadon.
„Látom rajta, direkt úgy áll, hogy lássa, ahogy legörbül a szám, és mindjárt sírás lesz belőle” – mondja József. Az öltözőben, a fellépés előtt folyamatosan ugratják egymást, de olyan szeretettel, hogy tényleg jó lehet közéjük tartozni. „Tóni előbb került a zenekarba, mint a családba, de már rajta vagyunk, hogy fogunk neki egy asszonyt!”
A Parno Graszt (cigányul fehér ló) tagjai soha nem tanultak zenélni, a muzsika csak úgy jött, ragadt rájuk – Szilágyi Tónit legalább beíratták zeneiskolába, ahonnan aztán két-három óra után mindig megszökött. Így is tud tíz hangszeren játszani. Erdélyben, Szamosújváron született, öreg cigány muzsikusoktól tanult hegedülni, egy időben minden pénzét eltaxizta, illetve kávét meg cigarettát vett rajta, amikor járta a vidéket ellesni a fortélyokat.
Ez annyira jól sikerült, hogy amikor Oláh József, aki a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban is dolgozik, a Cigánymesék zenéjéhez el akarta hívni Pál István Szalonna barátját hegedülni, ő Tónit javasolta maga helyett. „Meglátod, jól jársz vele” – nyugtatta a Józsit, aki ennél jobban nem is járhatott.
„Ritka, hogy valaki így meg tudja szólítani az ember lelkét” – mondja József.
Tóni is Pesten lakik, de ő – Józseffel ellentétben – nem szereti, mert nem bírja a tömeget, vidékre vágyik. A roma zenészek között érzi jól magát, kérdezte is az anyukáját, hogy volt-e roma szeretője, de ő meg ráfogta a saját édesanyjára, meséli nevetve.
Az öltözőben üldögélve sok minden szóba kerül, Oláh József is mesél a családjáról. Harmadik, jogász feleségével él jelenleg Budapesten, akit egy koncerten ismert meg. „Állítólag csak annyit mondtam neki, hogy szeretjük ám az ilyen szép szőke lányokat, és azzal a lendülettel mentem tovább” – meséli. A feleségét szerinte elvarázsolta a Parno Graszt muzsikája – igaz, ezt nem mutatta, mert benne is van büszkeség –, és bár szinte mindenben egymás ellentétei, szeretik és elfogadják egymást. „Azt elhatároztam, hogy a kisfiamból értelmiségi cimbalmost nevelek” – mondja József, talán így fésülve össze a kulturális különbségeket.
Van, amit a mai napig nem értek, például hogy miért kell ágyba parancsolni a pulyákat este kilenckor? Hát majd lefekszik, ha álmos lesz!
– mondja nevetve, ahogy azt sem érti, miért nem „járnak át” egymáshoz minden előzetes egyeztetés nélkül a rokonok. „Paszabon bárki benyithatott azzal a másikhoz, hogy főzzél mán egy kávét! Van, hogy egy nap húszan, harmincan” – és mutatja a mozdulatot is. A többiek helyeselnek, így van, ezért jó Paszabon lakni. József felesége ugyanígy nem ért egy csomó dolgot, például hogy miért költenek a cigányok ennyit a temetésekre.
Az, hogy József és Heléna már nem Paszabon él, a zenekar szempontjából nem jelent problémát, ugyanis nem próbálnak. A zene, ami megszületik a színpadon, 80-90 százalékban improvizáció, és mindig azt és olyan sorrendben játszanak, ahogy azt a hangulat megkívánja. Semmit nem írnak le, nem agyalnak túl, mert az megölné a pillanatot, ami a koncerten jön el.
Heléna csak mosolyog a fiúkon, akik szerint már ő is fiúsítva van, farmert, sportcipőt visel, nem szoknyát. Ő sem költözött volna el Paszabról, ha a párja nem debreceni. Most a kislánya mellől jár a fellépésekre, és bár ez megterhelő lehet, Helénából sugárzik a nyugalom és a derű. Azt is olyan magabiztos, kedves iróniával meséli el, hogy hívogatják egy hamarosan debütáló tehetségkutató műsorból – próbálják rábeszélni a jelentkezésre –, hogy nincs kétségünk afelől, neki ez a „hírnév” nem hiányzik.
Jó lehet ez annak, aki otthon énekelget, de engem nem kell felfedezni, én már fel vagyok fedezve
– mondja nevetve.
A Dal viszont jól jött a zenekarnak 2016-ban, azt mondják, azóta van tele a naptárjuk tavasztól őszig, minden fesztiválra meghívják őket. A nagy áttörés mégis tavaly történt, a Budapest Parkban megrendezett koncert után, amikor számos vendégükkel a harmincadik születésnapjukat ünnepelték. Azóta már nagyszínpadra hívják őket, és Józsefet ez elégedettséggel tölti el, mert a kisszínpadokról már „lefolytak”. Egyébként is, akkor lehet megismertetni az emberekkel az autentikus cigány zenét, ha találkoznak vele – ezért mérges a különböző nótatévékre, mert ott nem az igazi, hagyományos népzene szól.
Hajdan azért szerették volna CD-re rögzíteni a cigányzenét, amit a faluban az öregektől hallottak, hogy meglegyen nekik, a romák tudjanak mulatni rá, de az lett belőle, hogy ma már a nem ők buliznak a zenéjükre.
„Ha jönnek is cigányok, megállnak a tömeg szélén” – meséli Heléna.
Éppen ezért elmennek szegény helyekre, temetésekre is, ahol nem kapnak semmit a szereplésért, de fontos missziónak tartják, hogy továbbadják az ősi dallamokat. A Facebookon viszont a 67 ezer követőjük legtöbbje cigány, mondja László Sándor, a zenekar menedzsere. Lehet, hogy a koncertekre azért nem jönnek, találgatja, mert drágák a jegyek, de zenélnek néha ingyen is, és akkor sincsenek többen.
Igaz, most már hívják őket ismerősök magánrendezvényekre, aminek örülnek, mert elérték azt, hogy érdeklődjenek a saját kultúrájuk iránt – egyébként lehet, hogy az ő gyerekeik már nem fogják ismerni azt, amit József gyerekei játszanak. Szlovákiában viszont a koncerten is a cigányok voltak többségben, és nagyon nagy sikere volt a zenekarnak. Aki pedig egyszer meghallgatta őket, és megtapasztalta ezt az életérzést, az biztos, hogy visszatér majd.
„Amerikában volt, aki először találkozott egyáltalán azzal a szóval, hogy cigány – meséli József. – Hordozzuk azt a keresztet is, hogy rajtunk keresztül ismerik és ítélik meg a cigányságot, nem mindegy, mit mutatunk.”
A régi életformából sok minden megmaradt – például az, hogy benyitnak egymáshoz –, de sok minden el is veszett. Régen, húsvétkor az egyik fiúbanda a falu egyik végéből indult el, a másik a másikból, mindenkihez betértek, locsolkodtak, aztán jó nagyot buliztak. Ma ez nincs, de József szerint már a harmadik generáció él a faluban, és annyi felé kellene menni locsolkodni, hogy nem érnének a végére. A sok leszármazott azért is jó, mert így a Parno Grasztnak – amely családi szálon építkezik – száz évre van utánpótlása.
Kell is az utánpótlás, mert József, aki kemény munkával felépítette a zenekart, ötven fölött egyre többet gondol arra, hogy jó lenne több időt tölteni a családjával, a pici gyerekével. Idén augusztusban megpróbál pihenni, nyaralni velük, mert ezek az évek nem jönnek vissza. A mostaninál nagyobb sikerekre nem vágyik, bár „a Kossuth-díjat még megvárom”, nevet. Az öltözőben viccesen-elgondolkodva meséli ezeket, de amikor eljön a pillanat, felveszi ő is a kasmír-, mintás inget, és a civil ruhás beszélgetőtársaink profi előadóművészként indulnak a színpad felé.
Tónin van csak másféle ing, azt mondja, nem kapott a töröknél a méretében.
Heléna is belebújik a piros ruhájába, magas sarkú cipőjébe, hogy aztán ebben ropja majd Horváth Sándorral a színpadon. Helénát sem hallotta senki beénekelni, a hangja mégis telten és csengőn szól az egyetem aulájában. Krisztián, József nagyfia tangóharmonikázik, József tamburázik, Jakocska János gitározik, Szilágyi Tóni hegedül – a hangszert népzenészhez illőn függőlegesen az állához nyomja –, Horváth Sándor kanalazik, Németh István kannázik. Mindannyian énekelnek, és olyan hangzást érnek el, mintha háromszor ennyien állnának a színpadon.
Japán lányok veszik a mobiljukkal, a könyöklőasztaloknál állók lába is meg-megmozdul a zenére, amelyre a koncerteken ezren buliznak a világ minden táján. A kulturális különbségek szembetűnők, de a zenekar tagjai megszokták ezt is, erről szól a múltjuk, a jelenük. Ennek a tudásnak a bölcsességével vannak úgy felvértezve, hogy minden helyzetben kedvesek, szelídek, önazonosak és szerethetők tudnak maradni.
(Borítókép: A Parno Graszt együttes tagjai. Fotó: Szollár Zsófi / Index)