Hermann Róbert történésznél kevesen ismerik jobban az 1848-as forradalom és szabadságharc legapróbb részleteit is. A március 15. alkalmából Széchenyi-díjjal kitüntetett tudós lesújtó kritikát fogalmazott meg az ünnep előestéjén bemutatott Most vagy soha! című filmről. És mielőtt bárki is félreértené, nem az a baj, hogy az alkotók fikciós kalandfilmet csináltak a forradalom huszonnégy órájából.
Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész – a március 15-i ünnep alkalmából tüntették ki a jeles tudóst, akivel tavaly szeptemberben a pákozdi csata 175. évfordulója alkalmából készített interjút az Index – Facebook-oldalán hétfőn talányos bejegyzés jelent meg, bár ha egészen őszinték akarunk lenni, a poszt nem is annyira talányos. Íme:
Tegnap megnéztem a Most vagy sohát, utána Mobilmánia-koncerten voltam a MOM Kulturális Központban. Utóbbi győzött.
Lesz, ami lesz alapon felhívtuk Hermann Róbertet, és megkértük, fejtse ki bővebben, miért maradt alul a rendezőként és forgatókönyvíróként Lóth Balázs, Szente Vajk, Rákay Philip és Kis-Szabó Márk által jegyzett film egy hard rock zenekar előadásával szemben. Az 1848-as forradalom és szabadságharc avatott ismerője, megannyi, a korral foglalkozó könyv és tanulmány szerzője – némi meglepetésre – minden további nélkül megosztotta gondolatait az olvasókkal.
Azzal kezdeném, hogy az IMDb-n jelenleg a tízes skálán 1,5-ön áll a film értékelése 13 ezer kritika beérkezése után. Ezt én azért túlzottan pocsék, mondhatni, érzelemvezérelt minősítésnek tartom, hiszen ha az Aranybulla 1,1-et kapott, akkor azért a Most vagy soha! legalább egy 5-ös, vagyis közepes osztályzatot megérdemelt volna – nyitott a történész. – A Most vagy soha! legalább megpróbált film lenni, amit az Aranybulláról aligha mondhatunk el.
A továbbiakban Hermann Róbert úgy kategorizálja a mozit, hogy az egy
XIX. századi népszínmű, egy hollywoodi blockbuster és egy 50-es évekbeli szovjet partizánfilm sajátos hibridje.
A történész szerint már az első mondat zavarba ejtő, mert kideríthetetlen a határvonal az „ahogy történt” és az „ahogy történhetett volna” között.
A Széchenyi-díjas tudós úgy véli, lehet úgy is filmet csinálni, hogy fölmondjuk a leckét, amit a gimnáziumi történelemkönyvben olvastunk, de a film alkotóinak ez a verzió szemmel láthatóan kevés volt. Vagy lehet úgy, ahogy Quentin Tarantino csinálta a Becstelen brigantyk esetében, amikor létrehozott egy alternatív történelmet, briliáns szakmai tudással. A Most vagy soha! azonban csak egy szerencsétlen öszvér lett, mert az alkotók nem tudták eldönteni, melyik változatot válasszák.
Már a film eleje egy ordas nagy hamisítás, mármint az a rész, amikor március 14-én az osztrák katonaság szétver valamilyen gyűlést. A valóságban senki sem vert szét semmit, az Ellenzéki Kör esti gyűlése befejeztével a résztvevők szépen hazamentek. Talán a hatósági erőszak utalás akart lenni 2006 októberére? Nem tudjuk…
A tudós szerint szemmel láthatóan nem volt történész szakértője a filmnek, a stáblistát átolvasva legalábbis egyetlen történész neve sem bukkan fel ilyen minőségben. (Saját magát felfedezte a „Külön köszönet” rovatban, ami talán egy néhány éve Rákay Philippel lefolytatott beszélgetés következménye.) Ez pedig nagyon kínos, egy hatmilliárd forintos film büdzséjébe bele kellett volna férnie…
Hiszen akkor nem kerültek volna bele a moziba olyan blődségek, mint például az, hogy az osztrák lovas katonák gyalogsági egyenruhában nyargalnak… Vagy egy még szembetűnőbb sületlenség: az osztrák katona igazoltatja Petőfiéket, jóllehet 1848-ban még nem létezett személyi azonosító okmány! Továbbá: a film németellenes hangulata is értelmezhetetlen, hiszen Pest és Buda etnikumát tekintve legalább annyira német város volt, mint amennyire magyar, sőt…
Az pedig végképp fals, ahogy a magyar nyelv bevezetését követelik Petőfiék, és maga Petőfi jelenti ki, hogy az ő fia már magyarul fog beszélni. Ugyanis 1844 óta az ország hivatalos nyelve a magyar volt; a reformkor számos célkitűzése közül a magyar államnyelv megteremtése volt az egyetlen olyan, amelyhez nem volt szükség a forradalomra
– mondja a szakember.
Aztán. A filmben kirendelik a gránátosokat, csakhogy akik feltűnnek a mozivásznon, azok nem gránátosok, hanem egyszerű sorezredi katonák, mivel nem medvebőr fejfedőt hordanak, amit a gránátosok viseltek. De az is sérti a fület, hogy a katonák közötti párbeszédekben keveredik a magyar és a német, nem beszélve arról, hogy az itáliai század parancsnoka és katonái olasz vezényszavakat kiáltoznak. Holott az osztrák hadseregben a vezényleti nyelv egyértelműen és szigorúan a német volt, mivel mindenütt előfordulhattak olyan katonák és főleg olyan tisztek, akik nem az adott alakulat kiegészítési körzetében születtek.
No és az, hogy a katonák csak így egyszerűen Herr Generalnak szólítják a Lukács Sándor által egyébként remekül alakított Ignaz von Lederer lovassági tábornokot, a magyarországi császári-királyi főhadparancsnokot?! Egy ilyen magas rangú és beosztású katonát az alárendeltjei Excellenciás Uramnak, Vezénylő Tábornok Úrnak, Nagyméltóságodnak stb. szólítottak. Ha egy tiszt simán Tábornok Úrnak szólította volna, alighanem elég hamar valami isten háta mögötti helyőrségben találja magát.
Megjegyzem, az is furcsa, hogy a valóságban simára borotvált arcú Lederert szép tömött bajusszal Haynaunak maszkírozták. Ahogy az sem stimmel, amit a film végén a sorsáról olvashatunk: olyannyira nem tekintették felelősnek a történtekért, hogy Magyarországról való kényszerű távozását követően, 1848. június 16-án a legmagasabb tábornoki rangban, tábornagyként nyugalmazták.
De még nincs vége a képtelenségeknek. Farkasch, a titkos ügynök a filmben megpróbál utasítást adni a rendőröknek – amit aligha tehetett volna meg, ugyanis egy fedett ügynök nem utasíthatta a Pest város által fenntartott, tehát önkormányzati alárendeltségű rendőrséget. A film egy másik pontján az államrendőrség tagjaként azonosítja magát –, csakhogy Magyarországon ilyen testület 1848 előtt nem létezett és nem is működött. A hazai titkos ügynökök pedig többnyire a társadalom középső rétegeiből kerültek ki, nem pedig az olyan lecsúszott egzisztenciák közül, mint Farkasch.
Amikor Farkasch merényletet akar elkövetni Petőfi ellen, a puskáját úgy tölti meg, hogy egy papírgalacsint, ami a fojtást akarja jelképezni, belegyömöszöl a puska csövébe, majd ráejti a fojtásra a golyóbist. Csakhogy mivel akkoriban még nem huzagolt lőfegyvert használtak az osztrák hadseregben, a golyó egyszerűen kiesett volna a csőből. Merthogy rossz volt a sorrend: előbb a puskaport kell a csőbe tölteni, majd a golyót, és végül, ahogy a nevéből is következik, a fojtást.
De miután Farkasch egy katonai lőfegyverrel akarta végrehajtani a merényletet, s a tölténytáska is vele volt, aligha kellett külön keresgélnie a golyót, ugyanis a gyalogság egybeszerelt lőszert használt, ami olyan volt, mint egy szaloncukor: egyik végében volt a puskapor, a másikban a golyó, és a katona a töltés kettéharapásával fért hozzá mindkettőhöz.
No és Táncsics kiszabadítása a várból! Azt még egy gimnazista gyerek is tudja, hogy a rab forradalmár csak március 15. után határozza el, hogy Táncsicsra változtatja a nevét, mégpedig azért, mert a kislánya nem tudta kiejteni az eredeti vezetéknevét, a Stancsicsot. (Vagy Sztancsicsot, ahogy tetszik.) Azaz a tömeg és Petőfiék nem követelhették Táncsics kiszabadítását, mert a rab írót akkor még nem úgy hívták. (Petőfi naplója is Stancsicsként emlegeti.)
Hozzáteendő, hogy a Stancsics kiszabadításával kapcsolatos konfliktus is eltér a tényektől, ugyanis Zichy Ferenc, a Helytartótanács alelnöke már akkor felszólította Lederert az író szabadon engedésére, amikor a tömeg éppen csak elkezdett átvonulni a hajóhídon, amint ezt magának Lederernek a jelentéséből tudjuk. Lederer egyébként – a film sugalmazásával ellentétben – annyira rosszul tájékozott volt, hogy még március 16-án sem volt képes pontosan jelenteni az Udvari Haditanácsnak a 12 pont szövegét, holott azt az előző napon németül is több száz vagy több ezer példányban kinyomtatták.
Ezek csak a súlyos történelmi hibák – hangsúlyozza Hermann Róbert –, amelyeknek a felsorolásával nem oda akarok kilyukadni, hogy nem alkothattak volna egy fikciós kalandfilmet a szerzők. Dehogynem, természetesen alkothattak volna. No de akkor is illett volna legalább megpróbálni korhűnek és hitelesnek maradni. Ez viszont nem sikerült, és ezért helyenként átmegy önmaga paródiájába a mozi. Ezek csak a történészi észrevételek, és akkor még nem is érintettük a film esztétikai vonatkozásait…
Valóban, az egy másik dolgozat témája lehetne.
(Borítókép: Hermann Róbert a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban 2019. november 27-én. Fotó: Mónus Márton / MTI)