Index Vakbarát Hírportál

A Rákay-filmek pokoljárása, avagy miért nem mennek a mennyországba

2024. március 29., péntek 14:14

Érdekes, bizonyos szempontból „magyaros” jelenség tapasztalható az IMDb-n. Különösen azoknál a filmeknél, amelyeket Rákay Philip is jegyez. Ennyi elégtelen értékélést talán még egyetlen film sem kapott, mint a Most vagy soha! – ez azonban aligha a filmnek szól.

Az IMDb olyan felület, ahol a nézők egy filmre tetszik vagy nem teszik alapon, kritikusi szemmel nézve vagy érzelmi szempontok szerint leadhatják a szavazataikat 1 és 10 között. A nemzetközi filmes adatbázis rangsora többnyire egészen pontosan mutatja, hogy a nézők hogyan fogadnak egy-egy alkotást – ám úgy tűnik, ez alól az úgynevezett Rákay-filmek kivételek.

2024. március 29-én például

Miközben, ha pusztán azt nézzük, hogy minden filmen több százan vagy ezernél is többen dolgoznak, akik a munkájukat becsülettel elvégzik, legyenek azok vágók, operatőrök, világosítók, jelmeztervezők, berendezők, rendezők, statiszták vagy zeneszerzők, az szinte biztos – túl azon, hogy valakinek tetszik-e az a film, vagy sem; megérinti-e a története, vagy sem –, hogy egy film nem nagyon kaphatna 1-es osztályzatot. Ha ez mégis történik, ott az okokat máshol, a filmen túli világban kell keresni.

Törzsi kommunikáció

A jelenséggel nem először foglalkozunk az Indexen, és az is bizonyos, hogy a filmes adatbázis oldalán leadott szavazatok sem feltétlenül vonatkoznak a filmek valódi megítélésre. Ez amúgy rendben is volna, hiszen a vélemény az vélemény, és manapság, a közösségi média aranykorában számos felületen nyomon követhető az érzelmi narratíva megjelenése. Nevezetesen az, hogy 

Az elmúlt harminc-harmincöt évben ez a fajta törzsi kommunikáció leginkább a politikai táborok kommunikációjában jelent meg radikális formában, vagy éppen a Fradi és az Újpest szurkolóinak egymással szembeni megnyilvánulásaiban. Mára azonban mindez átszivárgott a kultúra területére is – és leginkább azért, mert a politika kitüntető figyelmével, szándékaival és elosztási gyakorlatával már a kulturális térbe is benyomult. Egy olyan területre, ahol amúgy mindegy volna az a kérdés, hogy ki hova adja le a szavazatát.

A művész ugyanis él, gondolkozik, átszűri magán a valóságot és alkot. Reflektál.

Az utóbbi évtizedekben nem volt fontos, vagy legalábbis nem feltétlenül számított, hogy egy színész melyik színházban lép föl, ki milyen szerepet vállal el bármilyen filmben, az író miről ír könyvet, a festőművész hol állít ki. A lényeg ugyanis többnyire – és jó esetben – mindig a végeredmény volt, azaz az elkészült mű, előadás, alkotás. Miközben egy-egy írónak, zenésznek, színésznek, képzőművésznek ugyanúgy lehetnek rajongói és követői, mint egy-egy pártnak vagy sportklubnak.

Arra azonban – a mikroközösségeken túl – eleddig nem nagyon volt/van példa, hogy egymásnak esnének mondjuk Kovács Ákos vagy Lovasi András zenéjének rajongói; esetleg Spiró György vagy Orbán János Dénes könyveinek vásárlói. Amúgy nagyon helyesen, ilyet ne is tegyenek. Nyilván ment/megy köztük a szeretem vagy nem szeretem, a tetszik vagy nem tetszik vitája, de olyan erős érzelmi kommunikációt, mint amilyen Rákay Philip kulturális szerepvállalásának következtében kialakult, ritkán látni.

A vele szemben tapasztalható összes megnyilvánulás összetett folyamat eredménye.

Annak bizonyítéka, hogy ha a politika benyomul a kulturális térbe, és az alapján kezd el válogatni a kulturális élet szereplői között, hogy ki az, aki alkothat, és ki az, aki nem; ki az, akit támogat, és ki az, akit nem; amikor már bizonyított rendezők nem jutnak lehetőséghez csak azért, mert mást gondolnak a világról, mint azok, akik a közpénzt elosztják, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy a kultúra termékeit – legyen az színházi előadás, regény, festmény vagy éppen film – nem feltétlenül tetszik vagy nem tetszik, szórakoztat vagy felbosszant, elgondolkoztat vagy semmit sem mond alapon kezdik megítélni. Teszik mindezt nem feltétlenül helyes módon.

Miközben igen valószínű, hogy egy arányos, szakmai alapú elosztási rendszerben nem az számítana, hogy ki kapott lehetőséget, és ki nem; könnyen lehet, hogy a Rákay-filmekre sem ömlene ilyen erővel a mindent elmosó figyelem vagy áradó szeretet. Egy sokszínű világban az alkotások versengenek egymással, nem pedig a kedvencek és a számkivetettek. 

Érzelmi, zsigeri szavazás

A Rákay-filmek esetében az egyre erősebben tapasztalható érzelmi kommunikáció radikális kivetülésének vagyunk szemtanúi. Amikor egy mozifilm esetében szinte már mindegy is, hogy miről szól, mert a megítélés alapja perszonális és érzelmi kérdés. Vagyis a filmeket nem feltétlenül a megítélhető elemei miatt bírálják meg és főként el, hanem perszonalizált tagadásból.

Megkérdeztük Csincsi Zoltánt, aki producerként vagy operatőrként mindhárom fentebb jelzett produkcióban érintett, mit gondol erről a jelenségről. Azt mondta, a Most vagy soha! esetében azt tapasztalták, hogy a film még ki sem jött a mozikba, de már megindult a „szavazás”, az IMDb oldalán tömegével jelentek meg az 1-es értékelések. Hasonló történt az Aranybulla dramatizált dokumentumsorozattal is, amelynél az első epizód televíziós sugárzásakor több mint ötszáz 1 pontos szavazat érkezett Magyarországról és a tengerentúlról is.

Ugyanezt érzékelték akkor is, amikor a Most vagy soha! című filmet Budapesten már vetítették a mozikban, és még le sem ment az első óra, de a tengerentúlról és Európa több országából már megindult a „szavazás”, azaz az 1-es osztályzatok sora. Csincsi Zoltán feltette a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy a nézők egy része az első öt perc után kiment a moziból, felszállt egy repülőre, amely egy óra alatt megérkezett egy másik országba, és máris szavazott...?

A producer arról is beszámolt, ha valaki precízen utánanéz, meggyőződhet arról, hogy egy magyar gyártású film nézői tényleges véleményét jó esetben néhány száz, esetleg néhány ezer szavazat átlagából készült értékelések adják. Hangsúlyozta, hogy magyar gyártású film esetében, és mint fogalmazott:

Ami 10-15-40 ezer szavazatot kap, ott már egészen másra szavaznak az 1 pontos szavazóbajnokok. Ezzel párhuzamosan a szakmaiatlan kritika és a politikusok által is alaposan félremagyarázott Aranybulla című dramatikus sorozat, valamint a nyolc évvel korábban készített Szabadság tér '56 című televíziós dokusorozat IMDb-oldalára még mindig érkeznek 1 pontos szavazatok, ami teljesen hiteltelen.

Éppen ezért az alkotók ezt nem tudják másként értékelni, mint hogy a leadott szavazatok nem a filmek és a televíziós produkciók valódi kritikai megítélésről szólnak, hanem ez „néhány ezer felheccelt ember hangulatgerjesztő megnyilvánulása, akik regisztrálnak több e-mail-címet, és nem a filmet értékelik, nem a filmre és a tévés produkciókra szavaznak, hanem valami másra”.

Filmek 1 és 10 között

A producernek azzal nincs baja, ha egy-egy alkotást valaki megítél, a szakmai alapú kritikákat fontosnak és szükségesnek tartja, azokból ugyanis mindenki tanulhat, fejlődhet. Bár – mint megfogalmazta – „sajnos a kritikáknál is tetten érhető a politikai szándék, a csúsztatás, nem ritkán a hazugság. Az IMDb felületére kivetülő akciószavazások azonban jól érzékelhetően arra irányulnak, hogy szándékosan lerontsák az érintett filmek átlagát, ezután a különböző sajtóorgánumok és internetes enciklopédiák ezekre tudnak azonnal hivatkozni. A filmszakmában a legmagasabb szinteken a producerek és az alkotók egymás sikerének örülnek, és a legtöbb esetben támogatják egymást a teljes magyar filmszakma sikerének érdekében. Azok a tisztelt nézők, akik nem az 1-es értékelést adó pontozóbajnokok véleményére adnak, hanem elmennek a moziba, és/vagy megnézik a televízióban a filmeket, műsorokat, ők a hitelesek, hiszen elsősorban a filmélmény szempontjából értékelhetnek bármely magyar produkciót.”

Csincsi Zoltán elmondása szerint az 1 pontos jelenségre vannak külföldi példák is, olyan alkotóktól, akik ezt jelezték is a filmes adatbázis szolgáltatójának. A producer-operatőr azt is mondta, hogy az általuk jegyzett filmek esetében a nézői elégedettségről pontosabb képet kapnának akkor, ha a szavazati listából az IMDb törölné az 1-eseket és a 10-eseket, de nem látják értelmét, hogy ilyen kéréssel újabb parttalan vitákat generáljanak.

A producer válaszai és a leadott szavazatok példái meglehetősen borús képet festenek arról, hogy milyen könnyű egy alkotást felemelni vagy lehúzni – függetlenül annak szakmai megítélésétől. S hogy mennyire nem mindegy, hogyan és miért bánunk bárhogyan egy filmmel, annak megítélésével, arra éppen az egyre gyorsabban terjedő mesterséges intelligencia (MI) ad bizonyítékot. Ha ugyanis egy alkotást valaki érdemi kritikai észrevétel nélkül húz le 1-es osztályzatúra, vagy emel fel érdemtelenül 10-es magasságba, azt a MI bármilyen elemzésében és összevetésében csakis az osztályzások alapján fogja és tudja beemelni – így a jövőben sosem derül ki az, hogy az értékelések nem feltétlenül az adott alkotásnak vagy műnek szólnak, hanem a perszonalizált burkok érzelmi, hitbéli narratíváinak kivetüléseit tükrözik.

(Borítókép: Fórum Hungary, Bodnár Patrícia / Index, 061. hu)

Rovatok