A Tabán Fesztivál tulajdonképpen a magyar Woodstock. A közönség jó részének hagyomány megjelenni a híres domboldalon, de vajon 2024-ben is abban a szellemiségben zajlik a rendezvény, mint annak idején?
Nem csak a húszéveseké a világ. Ezt a május elsején megrendezett Tabán Fesztivál is jól mutatja. Néhány év kihagyással több mint ötven éve minden május elsején megrendezik, és szinte az összes nagy magyar zenekar felállt már itt a színpadra – sokan közülük még ma is.
Miközben mára már változott a Tabán is és a majális IS.
A munka ünnepén egykor fiatalok tízezrei gyűltek össze, hogy az adott kor legnagyobb zenekarait hallgassák, és a hatalmas parkban ez az igazi szabadság érzését keltette. A cél ma is ez lenne, ám ezúttal inkább egy öt zenekarral operáló retró fesztiválon járhattunk, melynek közönsége ugyanúgy tudta, hogy mi fog történni, mint maguk az előadók.
Ez azért már nem az az izmos, munkásruhás majális. Inkább elpuhult, könnyed, polgári. Délután három óra környékén még csak lézengtek az emberek, pár százan lehettek, ami meghökkentő volt az ország leghíresebb majálisán, ami ráadásul mindig ingyenes. Fél órával később aztán a húrok közé csapott az Alapi Power Band, elkezdett gyűlni a nép, bár nem kellett félni attól, hogy eltapossák egymást.
A közönség egy része állt, a többség a domboldalon ült. Heveredett. Közülük néhányan azért, mert már az első dallamok felcsendülése előtt eszméletlenre itták magukat. A kukákban és mellettük hegyekben állt az üres üveg, és ahogy a szeméthalom nőtt, a hangulat úgy fokozódott. Alapi István és zenekara nem sok saját zenét játszott, a kicsit több mint 40 perces buliba belekeveredett a When a Blind Man Cries című Dee Purple nóta, de persze a Whitesnake sem maradt ki, a magyar nagyok közül pedig az LGT és a Hobo Blues Band szerzeményei szóltak profi módon.
A koncert közben Lőrincz Károly énekes próbálta felrázni a hangulatot, amikor is így szólt:
A környék legjobb rockközönsége jött össze!
Ez amúgy igaz is, ugyanis ha nem a legjobb lett volna, tíz percet sem maradtak volna a kritikán aluli hangosítás miatt. Amikor a Mini következett, az már egy fokkal jobban szólalt meg, ami azt jelentette, hogy nagy nehézségek árán ki lehetett venni, mit is játszik.
Időközben bővült a színpad előtt állók csoportja is. Az énekes, Török Viktor hangja kísértetiesen hasonlít a zenekar eredeti énekesééhez, a tavaly elhunyt Török Ádáméhoz. Akárhányszor kimondták a nevét, mellettünk ordították vissza, hogy „a lecsókirály”.
Késő délután, 17.45-kor lépett színpadra a Mobilmánia. A P. Mobil tagokból alakult formáció Tóth Attilával, a Pokolgép egykori énekesével futott neki a koncertnek. A közönség ezen a ponton indult be igazán, érezni lehetett, hogy többen is miattuk jöttek, az ücsörgők száma alaposan lecsökkent. Az egész majálison ez a koncert szólt a „legjobban”. A csapat hatalmas hangulatot teremtett, Tóth Attila pedig olyan könnyedén énekelt, mintha az a világ legegyszerűbb dolga volna.
Este hétkor Deák Bill Gyulán és zenekarán volt a sor, hogy megmutassa, minden évben ott a helyük a Tabán színpadán. Még akkor is, ha őszintén szólva elég gyengének tűntek az elmúlt évekhez képest. Rettenetesen szólt és erőtlen volt az egész. Ettől függetlenül a blues egyik legfőbb magyar képviselőjét nehéz nem szeretni, különösen hullámvölgyben kell nagyon szeretni. A közönséget amúgy ez sem érdekelte, Bill kapitánnyal együtt ordította a Rossz Vért, vagy az István, a király rockopera Áldozatunk fogadjátok című tételét.
Az ég a koncert végére besötétedett, és a Tabán teljes területe megtelt. Ekkor már mindenki talpon várta az est utolsó fellépőjét, a Bikinit. A büfékben a perec elfogyott, a sörökből alig maradt, úgyhogy mindenki felkészült a slágerek éneklésére. És nem okoztak csalódást. Bár D. Nagy Lajos hangját alig lehetett hallani, a közönség teli torokból énekelte a híresebbnél híresebb nótákat. Remek hangulat volt, mindenki vigyázott a másikra, konfliktusnak nyoma sem volt. A zenekar két tagját mindenképpen ki kell emelni. Lukács Péter gitárost és Makovics Dénes szaxofonost, akik fantasztikusan virtuóz játékukkal kifejezetten színessé tették az egyébként jóval egyszerűbb dalokat. Volt Ki visz haza, Közeli helyeken, Fagyi, Mielőtt elmegyek.
Természetesen voltak gyerekek, tinik, hölgyek is, de inkább az ötven feletti, hosszú hajú, zenekaros pólót viselő úriemberekből állt a közönség. A fiatalabb generációkhoz nehezebben jut el a Tabán mint jelenség, ebben pedig a fellépők megválasztása komoly szerepet játszik.
Az étel-ital kínálata sem volt valami változatos, szinte minden sátornál ugyanazt lehetett venni. A kis híján ezer forintos sört, vagy az 1800 magyar valutáért megvehető hot dogot, bőséges ketchuppal. A lángos 1500 és 2800 forint körül billegett, attól függően, ki hogy szereti, üresen vagy sajtos-virslis, töltött formában.
Mivel kampányidőszak van, várható volt, hogy a politika is megjelenik valamilyen módon. A színpadon egyetlen szó vagy utalás sem hangzott el a témával kapcsolatban, de a közönség soraiban feltűnt Szentkirályi Alexandra is édesanyjával. A park legszélén pedig belefutottunk egy Kétfarkú Kutya Párt-standba, valamint Vitézy Dávid szavazatgyűjtőibe is. Igaz, különösebb érdeklődést senki sem mutatott a politika iránt a munka ünnepén.
Bár idén nem volt kimagaslóan jó a fesztivál, maga a hangulat egyedülálló. Egy évben kétszer, május elsején és augusztus 20-án érdemes ide kilátogatni, hogy a múltból megmaradt hangulatot mindenki magáénak érezhesse. Még, még, még… skandálta a tömeg a Bikini ráadása előtt, és ez tökéletesen illik a Tabán hagyományára is. Talán a minőségre kellene kicsit jobban vigyázni.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)