Egyszerű recept: nézd meg a Nikitát, bármelyik Jason Statham-filmet (esetleg a Leon, a profi című eposzt), és ha maffiózós filmet forgatsz, gondolj Vito Corleone mosolyára! Mindezt tedd ázsiai környezetbe, adagolj hozzá csöppnyi romantikát, és az eredmény ez lesz:

Vagyis: Éjszaka a paradicsomban. A dél-koreai film a Netflixen megnézhető. Hentelős, késelős, átverős, igazán látványosan véres és kellőképpen romantikus. Az ajánlók azt írják, hogy Park Hoon-jung bűnügyi drámafilmet írt és rendezett (főszerepben: Uhm Tae-goo, Jeon Yeo-been és Cha Seung-won), de ez azért annál több. Szinte már-már franciásan realisztikus. Húsig és csontig lecsupaszított naturalizmus, és a vége éppen csak annyira hepiend, amennyire az élet maga:

A történet nem bonyolult. Guy Ritchie is rendezhette volna. Vagy Luc Besson. Ettől ugyan kicsit sematikus is, de ahogyan azt a dél-koreai filmeknél megszokhattuk, az ázsiai filmekben mindig van némi ábrándosság, csöppnyi lélekrezdülés. A gyermekien őszinte hit a tisztaságban, a jóságban, még akkor is, ha történetesen halomra gyilkoljuk azokat, akikről azt hisszük, hogy a világteremtésünk útjában állnak.

Főhősünk ezúttal megunja az egyfajta maffiózóéletet, s talán vágyik másfajtára, de ahogyan a száguldó vonatból sem szokás, ebből a létformából sem lehet csak úgy kiszállni. S hogy Tae-goo meg is értse ennek metafizikáját, a húgát és annak gyermekét is megölik.

Csakhogy a bosszú itt nem édes. Hatása keserű, mint a kétnapos kávé. A főhős ráadásul nem is a menekülő maffiózó, sem az útjába tévedő, betegségtől haldokló lány; és nem is a főnökök főnöke, vagy azok vazallusa, hanem egy fogalom: az illúzió. A menekülés ígérete, az önbecsapásé, hogy a bűnök helyszínétől elegendő csupán fizikai távolságot tartani, és a bűn majd szivarfüstként foszlik szét a lövés utáni csöndben.

Ahogyan Francis Ford Coppola A Keresztapa című filmjében Michael Corleone Szicília szigetére menekül – előtte persze egy étterembe agyonlövi Solozzót –, az Éjszaka a Paradicsomban Park Tae-goo repül – előtte persze a gőzfürdőben megkésel egy maffiózót – Csedzsu-szigetre.

A Dél-Koreához tartozó sziget szépségeiből nem sokat látunk, de ezúttal nem az ott található lávabarlangrendszer az érdekes, hanem az, hogy a bűnök elől el lehet-e menekülni, vagy érdemes-e egyáltalán. Erre már a Keresztapában is választ kapunk, és hősünknek most sincs nagyon kibúvója.

A látványos akciójeleneteket kellő ütemben váltják a meglassúdott lélekpillanatok, a párbeszédek pedig olykor már olyannyira líraiak, hogy azok tökéletesen kiadják az egymást pépessé késelő állati ösztön és élni vágyás egymást kioltó kontrasztját.

A Night in Paradise nem gyereknek való alkotás. Felnőtteknek sem kéne néznie, mert abban aztán nincsen semmi szépség, ha a férfiak izomból kaszabolják egymást, csak azért, mert úgy vélik, hogy a sértett ego csak akkor hagyja abba a kiabálást, ha holtat rendel holthoz, a gonoszság ellenszere pedig soha nem a szeretet, hanem penge és a golyó. Ám ha valaki mégis vágyik egy kis vérrel, csontropogással kevert lelkiismeret-furdalásra, valamint annak megértésére, hogy az emberek között tényleg vannak olyanok, akik szerint a civilizáció fejlettségét nem a humánum és törvényesség-erkölcs-morál kényes egyensúlya határozza meg, hanem a természetes kiválasztódás, értsd ezalatt gyilkolás, az nézzen bátran csillagokat a paradicsomban.

S ha jól figyel, a maffiózós kliséken és sémákon túl észreveszi a drámát is. Azt, hogy senki, de senki nem érdemli meg azt, hogy az életét elvegyék. Sem azt, hogy ezért bosszút álljon. És mégis, ez a műfaj másként nem él meg, csak úgy, hogy újra és újra megmutatja önmaga értelmetlenségét.