Kedvelhető rémisztő film. Szinte már oximoron ez a jelölés, de tény, a Netflixen látható Blood Red Sky (Vérvörös égbolt) című film éppen ilyen. Kedvelhető és rémisztő.

Önvallomással kezdem. Horrorfilmet ritkán nézek. Nem azért, mert rosszak volnának, csak minek rettegtetni magamat, amikor örömködni is lehet. Ez a film azonban igazán megér annyit, hogy a kezemben maradjon a kitöltött kóla, töppedtre száradjon a vajas popkorn, és a helyzet az, hogy a Kedvencek temetője után megfogadtam, pedig az már mikor volt, 1989-ben, jesszus, hogy az ilyen zsánerfilmeket csak mértékkel szabad fogyasztani, és akkor is csak akkor, ha sokan mondják, hogy megéri, de ez a film – szigorúan filmes szempontokat alapul véve – ebből a megközelítésből nézve egészen egyedi.

A vámpíros filmekkel, érdekes, sosem volt gondom, azokat rendesen darálom, és a Vérvörös égboltnál főként arra voltam kíváncsi: vajon milyen újat tudnak mutatni a németek?!

Nos, tudtak. Igaz, ez a film már inkább a zombis horror felé billeg, bár igaz, a vámpírok csak az idealizált történetekben nemes vérszipkázó arisztokraták, amúgy meg falánk ösztönlények (ezt jól megmutatja például a 2009-es Daybreakers - Vámpírok kora című filmeposz), és a Vérvörös égbolt éppen ezt kínálja nekünk.

Azzal nem árulok el semmilyen titkot, hogy ebben a filmben tényleg a vámpíroké a főszerep, bár dramaturgiailag mindenképpen fontos szempont az, hogy az alkotók (rendező: Peter Thorwarth) nem akarták, hogy ez mindjárt a film elején kiderüljön. Talán éppen azért, mert az eleve félelmet keltő, ha a terroristák elfoglalnak és eltérítenek egy New York-ba tartó repülőgépet, de ennél azért van félelmetesebb is: ha az utasok között utazik egy vámpír is.

Szerencsére ebből a filmből nem lesz nettó vámpír vs. terrorista alkotás, sőt. Amitől ez a film alighanem az egyik legemlékezetesebb vámpíros mozivá válhat, az éppen egy olyan, benne húzódó történeti szál, amit a filmművészet eddig még nem nagyon dolgozott fel, vagy nagyon ki sem bontott.

Alighanem a filmtörténet egyik legszebb anya-vámpír vs. gyermek viszony eseménysorozatát látjuk a képernyőn, ami szinte már apokaliptikus vízióban éri el drámai csúcspontját, és amit filmes eszközökkel ennyire megrendítően talán még sosem ábrázoltak, mint most a németek. Külön köszönet ezért a néhány filmkockáért Yoshi Heimrath operatőrnek, aki a legkiválóbb reneszánsz, manierista, realista és romantikus festők előtt tiszteleg a teremtett látványvilággal.

A film nagyon egyszerű kérdésre keresi a választ: lehet-e úgy élni, ha közben valaki folyton el akar pusztítani. A válasz talán túlságosan is emberi, amit a filmből kapunk, s mivel egy igazi vámpíros film vége ritkán hepiend, ezúttal sem kell abban reménykednünk, hogy a világ majd attól lesz jobb és élhetőbb, mert a bennünk, emberekben élő gonosz lelke füstté, pernyeként oszlik a napsütésben.

Talán ha nem lett volna ennyi vérhörgős, kapálózós jelenet a filmben, mert ez az azért tényleg horrorklisés, a Vérvörös égbolt már a vetítés alatt is ikonikussá válhatott volna, de alighanem így is emlékezetes mozi marad.