Már a film elején tudjuk, hogy a Carter című dél-koreai horror-akció-thriller nem lesz egyszerű menet. No nem azért, mert ezt a filmet lényegében tényleg mindenhonnan összelopták (Z világháború, 28 nappal később, A Kaptár, Legenda vagyok, A Bourne-rejtély, Az emlékmás, A felejtés bére, Sasszem), hanem mert Byung-gil Jung rendező mégis összehozott egy látványos középszert.

A film két dolog miatt akár egyedinek is mondható volna:

• Észak-Korea nem is annyira gonosz, de mégis
• a film lényegében egyetlen, vágás nélküli folyam.

De bontsuk ki, hogy a Carter lehetne egyedi-e vagy sem. Hiszen Észak-Korea diktatúra, és egy élőhalottá tevő vírus egy diktatúrát ugyanúgy felszámol, mint a legidillibb demokráciát, legyen az népi, keresztény vagy illiberális. Egy vírus nem rendszer- vagy párthűség szerint választ gazdatestet – bár az is lehet, erre is találnák példát.

Vagyis: a filmben vannak pillanatok, amikor Észak-Koreáról azt feltételezzük, hogy talán nem is annyira gonosz, de aztán kiderül, de bizony, gonosz. És az, aki meg akarja buktatni a furcsa frizurájú diktátor rendszerét, az csak azért nem tűnik annyira gonosznak, mint a nép szeretett vezére, mert ő még nem volt vezér. És nem is nagyon szerethető. A filmben húzódó Észak-Korea és Dél-Korea demokratikus összehasonlítás meglehetősen erőltetett és suta, arról nem is szólva, hogy mindennek a rákfenéje, persze, Amerika, de legfőképpen a CIA. De ez legalább filmszerű.

Nincsen szusszanásnyi idő

A másik egyediség azonban valóban az egyediség jegyeit hordozza magán. Egy 2 óra 12 perces filmet ugyanis nem feltétlenül egyszerű úgy leforgatni, hogy úgy tűnjön, hogy abban nincsen egyetlen vágás sem.

Ilyet ugyan már láttunk a filmtörténelemben (pl. 1917, Sam Mendes), de a 2015-ös Victoria című filmben (Sebastian Schipper) át is élhettük a folyamatosság drámaiságát. A magyarok közül Kenyeres Bálint Before Dawn című rövidfilmjében is csupán egyetlen vágás volt, Iványi Marcell Szél című drámai rövidfilmje pedig egyetlen, vágás nélküli körsvenk.

Byung-gil Jung a Carterben ugyan gyaníthatóan és tetten érhetően is több helyen vágást alkalmazott, korunk számítógépes filmtechnikájával azonban ezt olyan ügyesen (olykor meg ügyetlenül) oltja egyetlen, hömpölygő folyamba, hogy 

• egyrészt azt érezzük, hogy ez tökéletes (még akkor is, ha nem az),
• másrészt egyetlen pillanatra sem engedi meg, hogy félrenézzünk.

Ez utóbbi kifejezetten fárasztó, hiszen ennyi ideig egy ember képtelen egy irányba nézni, s mivel így a történet különösen sodró lendületű, egy idő után azt érezzük, talán pislognunk sem volna szabad, mert akkor lemaradunk valamiről.

Nos, a történet miatt simán okunk lehetne a pislogásra, mert az ilyet már mintha láttam volna érzés kerít hatalmába, ám éppen azzal, hogy ezúttal a szereplők 90 százaléka ázsiai, koreai, simán azt az érzést kelti, hogy ez valami újszerű.

Hát nem az

A történet hőse komplett gyilkológép, szinte sebezhetetlen. Azt sem tudja, kicsoda, és hogy mit miért tesz, de olyan szépen hentel, szúr, szeletel és darabol, hogy ha valakinek kedve támadna arra, hogy összeszámolja, hány emberrel végez, alighanem filmtörténeti rekordról számolhatna be. 

Carter keresi az embereket megtámadó vírus ellenszerét, egy neves professzor lányát, aki a vérében hordozza az védővakcina anyagát, és közben kiderül, hogy Carter valójában nem is az, akinek mondják, hanem az a valaki, aki maga kérte, hogy blokkolják az emlékeit, mert így könnyebben végre tudja hajtani a feladatát. 

Ha valami, éppen ez a memóriazavar a teljesen felesleges, és még csak egzotikussá sem teszi a közhelyet. 

A film nézése közben olykor éppen az az érzésünk támad, ami alighanem nem véletlen rendezői szándék: mintha egy számítógépes játék kellős közepébe csöppentünk volna. A kamera olykor szubjektív lencsére is vált, vagyis valamelyik szereplő szemével látjuk az eseményeket, s bár érthető, hogy egy végtelenített filmfolyamban szükség van a játékosságra, ez mégis sok nézőnek lehet zavaró.

Alibi zombik

A vágásnélküliség miatt a film eszméletlenül pörgős, tömény akciójelenetek sora, és azt kell mondani, hogy ezek végiggondoltsága egészen impozáns. De egy idő után éppen azt a hatást éri el, mint a véget nem érő röhögőgörcs: fáj.

A főszereplő Joo Won (Carter Lee) hiteles akcióhős. Közelharcjelenetei bizonyára sok küzdősportrajongónak szerez felejthetetlen élményt. A szerelem, az apa, a családféltés csupán hivatkozás, és ez nagy kár, mert ha valamitől, a Carter című film éppen a szemünk előtt kibontakozó emberi kapcsolatoktól lehetne értékesebb.

Ezzel együtt a film legalább nézhető akciófilm, melyben a zombik is csak alibik, de legalább vannak nehezítő körülmények, hogy hősünknek legyen kivel és miért megvívnia a szerelemért, a családért, és önmagáért. 

6 /10