Ilyen az, amikor a csönd beül egy ebédre, vacsorára. Belép a terembe, bisztróba, bárba, Michelin-csillagok fényében tündököl. Lehuppan székre, rásimul villára, késre és kanálra, megpihen tányérokon, poharak öblébe merül. A csöndnek jó ez a nyugalom. Végre ott nyaral, ahová máskor szinte be sem fér. Vagy ha mégis, két korty közé, pincércipők surranásába, asztaltársaságok zsivajába. A csönd tudja, milyen az, ha a kés harsog, amikor egy nő nevet, egy ujj hozzáér a damaszthoz. A csöndnek a gőz dallam, az illat szellő, az ízek vággyal teli sóhajok. A csöndnek a járvány Kánaán, mennyei paradicsom. Földi királyság. Dölyfösen járkál most, kevélyen az asztalok között. Nem fárad, akkor se, ha unottan megül a falakon. Plafonról pislog. Rója lusta köreit. Étteremről bisztróra jár, bisztróról bárba, bárból étterembe. Élvezi, hogy mindenhol ugyanazt a kiszolgálást kapja: minőségi semmit, hiányt, időtlen perceket. És sosem fizet. Csak folyton éhes. Menüsorán helyet kap emlék, kacaj, tojáshéj repedése, sült bárány illata; pukkanó pezsgőbuborék, olajban sercegő pörc, szörpöt kavaró kanál nyomában támadó örvény. Minden az övé ezen a világon. Elűzni nem lehet, legfeljebb időről időre megtörni. Ajtónyitással. Sok ajtónyitással. Rá kell nyitni ajtót, ablakot. Rá az egész világot.