A koronavírus-járvány miatt nagyon sok hétköznapi szokásunkon kellett változtatni, és hogy mennyire lesz tartósan más az életünk, ha tényleg kell második, harmadik vagy ki tudja, hogy hányadik hullámtól tartani, meg persze a köztes időben, amikor amennyire csak lehet megpróbálunk visszatérni a normalitásba, az jó kérdés. A korlátozások idején máshogy vásároltunk, máshogy éltünk társasági életet, és egyáltalán nem (vagy alig) találkoztunk ismerősökkel vagy idegen emberekkel, így nem nagyon kellett azon agyalni, hogy hogyan is köszönjünk egymásnak úgy, hogy minimalizáljuk a fertőzésveszélyt. Persze már a járvány elején is sokan azt jósolták, hogy a pandémia egyik áldozata nem más, mint a kézfogás: a gesztus, ami egykor azt a célt szolgálta, hogy a felek bizonyítsák, hogy békével jöttek, de ami – ahogyan Gregory Poland, a Mayo Klinika fertőző betegségekkel foglalkozó szakembere fogalmazott – járvány idején tulajdonképpen egy biológiai fegyver.

Oké, de mi a helyzet most, hogy úgy tűnik, egyelőre urai vagyunk a helyzetnek? Anthony Fauci, az Egyesült Államok vezető járványügyi szakértője áprilisban azt mondta, a kézfogásnak később sem kellene visszatérnie, hiszen ezzel más megbetegedések, például az influenza terjedését is meg lehetne akadályozni. De hát a hagyományok... Akkor most jöjjön egy idézet Fejér István 1966-os Tudni illik, hogy mi illik című könyvéből.

Egy tannak kell hogy legyenek megcáfolhatatlan tételei. Az illem szabályai viszont koronként változnak, sőt sok esetben az a helyzet, hogy ami tegnap még illetlenségnek számított, az már nem az. Az illemszabályoknak is meg van az a természetük – akár a divatnak –, hogy elavulnak, változnak, újak keletkeznek.

Fejér István könyvében persze ír a köszöntésekről, az 1960-as években például még aktuális téma volt, hogy férfiaknak a kalapjukkal mit kell csinálni köszönéskor és búcsúzáskor, hiszen „úriember nem jár kalap nélkül”. Ez ugye mára kissé elavult, pedig a '60-as évek nem is voltak olyan régen. De Fejér persze kitért a kézfogás szabályaira is.

Kéznyújtással is el lehet követni az illetlenségek egy egész sorozatát. Férfi nem nyújthatja kezét nőnek, sem idősebbnek, sem pedig olyannak, aki a társadalmi vagy a hivatali ranglétrán felette áll, mindig meg kell várni, amíg azok nyújtják a kezüket.

És íme még egy-két példa: nem illik bal kezet nyújtani, nem illik két kézzel megragadni a felénk nyújtott kezet, nem illik a kéz helyett egy vagy két ujjat nyújtani, sem a lagymatag, sem a túl erős kézfogás nem ajánlott, és az utolsó kitétel, ami 50 éve egy kicsit mást jelentett, hogy kesztyűs kézzel sem illik kezet fogni, de akkoriban ugye teljesen más okból hordtunk kesztyűt.

Békével jöttem!

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, honnan ered az egyik legelterjedtebb köszönési forma, a kézfogás, illetve a kézrázás, akkor eleinte az volt a célja, hogy a felek bemutassák, békés szándékkal jöttek, nincs a kezükben vagy éppen a ruhaujjukban fegyver. A kézfogás egyébként már több ezer éve része az életünknek, a legelső ábrázolás a Kr. e. 9. századból származik: III. Sulmánu-asarídu asszír uralkodó és Marduk-zákir-sumi babiloni király kézfogását örökítették meg egy domborműn, ami III. Sulmánu-asarídu trónját díszítette. Az első írásos emlékek az ókori Hellászból valók, a kézfogás Homérosz műveiben is rendszeresen feltűnik, és a bizalmat hivatott jelképezni. Ezt az üdvözlési formát a korabeli sztéléken, vagyis faragott kőtáblákon is gyakran látni, például a berlini Pergamon Múzeumban látható egy faragvány, amin két katona fog kezet egymással. A kézfogás tehát évezredek óta folyamatosan velünk van, és abban az időben, amikor még a hajbókolás is a kultúránk része volt, a megalázkodás nélküli üdvözlési formák közé tartozott. A kvékerek (a 17. századi Angliában alakult vallási közösség) szerint a meghajlás a társadalmi egyenlőtlenség egyik jelképe, a kézfogásnál viszont mindkét partner úgy érezheti, hogy egyenrangúak.

William Kidd, egy 19. századi brit természettudós 1892-ban pedig már arról írt, semmi nem mutatja meg jobban egy férfi vagy egy nő karakterét mint az, hogyan fog kezet. A Science Digest pedig 1958-ban feltette a kérdést, vajon milyenek lesznek az űrbéli emberek, hát persze olyanok, mint mi, és amikor majd megérkeznek, kézfogással üdvözölnek minket. És igen, a kézfogás a diplomaták és a politikusok eszköztárának egyik fontos kelléke, állítólag 1959-ben egy francia konzul busás kártérítést kapott, miután megsérült a keze, és sikerült bebizonyítania, hogy a kézfogás nagyon fontos politikai karrierje szempontjából. És íme egy érdekes szám: az amerikai elnökök állítólag 65 ezer emberrel fognak kezet évente, a csúcstartó Theodore Roosevelt, aki elnöksége egyik napján 8513 emberrel fogott kezet.

És micsoda balhé volt abból, amikor pár hónapja Donald Trump nem volt hajlandó kezet fogni Nancy Pelosival, a képviselőház demokrata elnökével, és arról is mennyi cikk született, amikor az elnök 2017-ben fél percen keresztül nem engedte el Emmanuel Macron kezét.

Persze Trump rendszeresen erőfitogtatásra használja a kézfogást, pedig az elnök hírhedten retteg a baktériumoktól, 1997-ben a kézfogást „az amerikai társadalom egyik nyavalyájának” nevezte, és azt mondta, minél sikeresebb és híresebb lesz valaki, ez a szörnyű szokás annál rémesebbnek tűnik. Később azt mondta róla, hogy barbárság, amitől náthát és „mindenféle dolgot” el lehet kapni, bár a megválasztása után leszögezte, politikusként elkerülhetetlen, és még a járvány idején sem hagyott fel vele, hasonlóan Bolsonaro brazil elnökhöz, aki most is látványosan kezet fog mindenkivel. A sok kézfogás egyébként Trump elődeit is nyugtalanította, Barack Obama egyszer viccesen azt mondta, a leghasznosabb tanács, amit George W. Bushtól kapott, hogy használjon sok kézfertőtlenítőt.

A kézfogás egyébként olyan szorosan része a kultúránknak, hogy sok helyen nehezen fogadják el, ha valaki nem hajlandó így köszönteni másokat: 2018-ban, amikor Svédországban egy muszlim nő nem fogott kezet egy állásinterjú alkalmával, hanem köszöntésként a szíve fölé tette a kezét, azonnal véget vetettek a beszélgetésnek, ő pedig később perre ment. Két évvel korábban óriási botrány kavarodott abból, hogy két muszlim fiú nem fogott kezet a tanárnőjükkel, mivel az ő kultúrájukban az ellenkező nemet nem szabad így köszönteni, de ugyanígy járt 2018-ban egy algériai női is, aki az ügyét intéző hivatalnokkal nem akart kezet fogni.

Szükséges rossz?

Tíz évvel ezelőtt, amikor éppen a SARS-járvány miatt aggódtunk, az illemtan amerikai nagyasszonyáról elnevezett Emily Post Intézet vezetőjét, Daniel Post Senninget egyre többen kérdezték meg arról, hogyan illik visszautasítani a kézrázást. Akkor azt mondta, inkább mossunk utána kezet, mert rossz üzenete van annak, ha visszakozunk. Mostanra azonban változtatott a nézőpontján, és azt tanácsolja, nyugodtan mondjuk nemet, mert ezzel azt bizonyítjuk, hogy figyelmesek vagyunk, és fontos számunkra a másik fél (meg persze a saját) egészségünk is.

Bármilyen ősi szokás is a kézfogás, ha a járványhelyzet évekig fennmarad, kikophat a kultúránkból. Már Thuküdidész görög történetíró is megfigyelte, hogy milyen gyorsan megváltoztatják a szokásokat az emberek, ha valami nagy veszély fenyeget, persze néha ehhez felülről kell jönnie az utasításnak. 1439-ben, amikor a pestisjárvány sújtotta Nagy-Britanniát, VI. Henrik betiltotta a puszit, és az angolok még azóta is szívesebben fognak kezet köszöntésként (ellentétben például a mediterrán országok lakóival). De van, amikor megy ez magától is, 1793-ban, amikor Philadelphiában sárgaláz tombolt, sokan maguktól visszakoztak attól, hogy kezet fogjanak. 140 évet előreugorva az időben, az 1920-as években az American Journal of Nursingben megjelent cikkben már írtak arról, hogy bizonyos fertőzések kézfogással terjednek, és azt javasolták, az emberek tegyék magukévá azt a kínai szokást, hogy üdvözléskor a saját kezét rázza meg az ember. 2015-ben pedig, ha csak hat hónapra is, de a UCLA kórházának intenzív osztályát kézfogásmentes zónának nyilvánították.

Persze nem csak a kézfogás van most veszélyben, más kultúrákban is léteznek olyan üdvözlési formák, amelyek fizikai érintkezéssel járnak. Hetekkel azelőtt, hogy a WHO bejelentette volna, hogy világjárvány van, a maori törzsek vezetői arra kérték az embereket, hogy ne gyakorolják a hongit. Az új-zélandi őslakosok találkozáskor a homlokukat és az orrukat érintik össze, ami fertőzés szempontjából talán még a kézfogásnál is rosszabb. A hongit 1918-ban, amikor a spanyolnátha Új-Zélandon is megjelent, egyszer már betiltották, de a járvány elmúltával újraéledt. A franciáknak pedig az arccsókról kellett lemondaniuk, és úgy tűnik, a járvány nagyon rájuk ijesztett, hiszen míg a veszélyhelyzet bejelentés előtt 61 százalék mondta, hogy nem mond le a pusziról, utána ez már csak hat százalék volt.

Miközben a kézfogás és a puszi kivezetése teljesen racionális döntés lenne, a pszichológiai szempontok ellene szólnak. Amikor az emberek nehéz időket élnek meg, akkor sokkal jobban ki vannak éhezve az érintésre, hiszen a fizikai kontaktus hatására olyan anyagok szabadulnak fel a szervezetünkben, amelyek hozzájárulnak a boldogságérzetünk növekedéséhez, és persze nagyon fontos szerepet játszanak abban, hogy kötődés alakuljon ki. És a kézfogás nagyon is alkalmas arra, hogy összekössön embereket, hogy rajta keresztül kapcsolatokat teremtsünk, hiszen amikor először találkozunk valakivel, általában ezt a gesztust használjunk. A kézfogásnak nemcsak a politikai, hanem az üzleti életben is nagyon fontos szerepe van, az együttműködésre való hajlandóságot mutatja, és egy tanulmány szerint ha egy üzleti tárgyalás előtt a felek kezet fognak, akkor az segít abban, hogy mindkét fél számára kedvező eredménnyel záruljon a megbeszélés. Hogy a kézfogás helyett elsőként a könyök-összeérintés jelent meg helyettesítőként, az is azt mutatja, hogy szükségünk van az ilyen gesztusokra, és mivel a kézfogás ennyire fontos szerepet játszik az életünkben, egyes szakértők szerint nem kellene végleg száműzni, csak tényleg fontos lenne odafigyelni az alapvető higiéniai szabályokra, vagyis mossunk sűrűn kezet, legyen nálunk kézfertőtlenítő, és próbáljuk megállni, hogy utána az arcunkhoz érjünk. És a legfontosabb: ha köhögünk, tüsszögünk, kicsit is kapar a torkunk, mentsük ki magunkat, és soha ne fogjunk kezet – ilyenkor tényleg a másik ember egészségét veszélyeztetjük.

Kéz helyett lábbal?

Amióta elkezdődött a járvány, számtalan módját mutatták be annak, hogyan lehet átmenetileg pótolni a kézfogást. Van, aki ezt a helyzetet is a humor oldaláról fogta meg, a Broadway Beat című kiadvány szerint pedig a jazz hand a kézfogás méltó utódja. És persze ott van a wuhan shake, amikor a lábuk belső felét érintik össze az emberek. Ez márciusban kezdett el terjedni, de inkább poénként, bár politikusoknál is lehetett látni, az orosz energiaügyi miniszter, Alekszandr Novak és a tanzániai elnök, John Magufuli is így köszöntötte egymást. Chuan-Kang Shih, a Floridai Egyetem kultúrantropológusa szerint biztos nem a bokaérintésé a jövő, de hogy ilyen gyorsan letarolta az internetet, az bizonyítja, hogy tényleg a humor segíti át az emberiséget a nehéz időkön.

De vannak még lehetőségek: a 2009-es H1N1-járvány idején a Calgary Egyetem dékánja azt javasolta, hogy az ökölpacsi lehetne a kézfogás helyettesítője, Brad Bazaar, az új-dél-walesi egészségügyi miniszter szerint pedig hátba is veregethetjük egymást. De nem nehéz belátni, hogy a könyökpuszi, az ökölpacsi és a wuhan shake sem ugyanaz, mint a kézfogás, és nem véletlen, hogy kínos mosolyra húzódik azok szája, akik így üdvözlik egymást, állítólag így próbálják valamelyest ellensúlyozni e kissé agresszívnek tűnő köszönési formákat. Ráadásul mindegyiknél viszonylag közel kell menni a másik félhez, a könyökpuszinak ráadásul az a hátránya, hogy az egészségügyi szakemberek tanácsára az emberek nagy többsége (remélhetőleg) most már a könyökhajlatába tüsszent. A politikusoknál mindenesetre ez lett az egyik leggyakrabban használt üdvözlési forma az utóbbi hetekben.

De vannak teljesen érintésmentes opciók is. Kínában a járvány kitörése után óriásplakátokon hirdették, hogy az emberek ne fogjanak kezet, hanem tegyék össze a kezüket, ez a kung sou kéztartás. Vagy ott van például a szamoai szemöldök rángatás, amihez hasonlót a világsajtóban most nagyon sztárolt új-zélandi miniszterelnök, Jacinda Ardern is bemutatott pár héttel ezelőtt. Zambiában is megvan a módja az érintésmentes üdvözlésnek, nem kell mást tenni, csak összekulcsolni a kezet, tapsolni és köszönni. Vagy ott van a meghajlás. Ez a köszönési forma Japánba a hetedik században érkezett meg kínai közvetítéssel. Először csak a nemesek körében terjedt el, majd a 12. században a szamurájoknál is, a köznép pedig csak Edo-korszakban, vagyis a 17. század környékén vette át. A meghajlásnak nagyon sok jelentése van, ha csípőből 15 fokban hajlunk meg, az köszöntés, ha 30 fokban az a tisztelet jele, 45 fok pedig a gyászé és mély tiszteleté. A thaiföldi wai ennek a rokona, de az üdvözlés mellett ennek is vannak más dimenziói, így lehet például elnézést is kérni, és az eredete ugyanaz mint a kézfogásnak: bemutatni, hogy békével jöttünk, nincs nálunk fegyver. Még Sylvie Briand, a WHO egyik munkatársa is ajánlotta ezt a köszöntést.

És a sort tovább lehetne folytatni, az arab országokban a szívük fölé tett kézzel köszöntik az emberek egymást, vagy ott van hawaii shaka, amit a szörfösök is kölcsönvettek, vagy a namaszté, amit Károly hercegnek is csak sikerült megtanulnia. A namasztét már a Rigvédában, a hinduizmus egyik alapvető szent szövegében is említik, az elnevezés azt jelenti: hódolatomat ajánlom neked (leborulok előtted). A namaszté egyébként csak a köszöntőszó, maga a kéztartás az az Añjali Mudrā.

Az utóbbi években komoly és komolytalan viták is folytak arról, hogy mit szabad átvenni és mit nem más kultúráktól, mikortól azok megcsúfolása egy átvett hajviselet, ruhadarab vagy szokás. Sokan állítólag azért nem mernek mondjuk namasztéval köszönni, mert félnek attól, hogy ezt kulturális kisajátításnak bélyegzik. A Hindu American Foundation vezetője, Suhag Shukla szerint, ha valaki jó szándékból vesz át szokásokat, jelen esetben azért, hogy ne terjedjen tovább a járvány, akkor nincs ezzel semmi baj, ez egy teljesen elfogadható indok. A Modern Etiquette Made Easy című könyv szerzője, Myka Meier szerint is azt bizonyítjuk az alternatív köszöntésekkel, hogy gondolunk másokra, és persze az Instagramon azonnal be is mutatott két módszert, szerinte mi a jelen, vagy éppen a jövő.

És hogyan lehet elkerülni a kínos helyzeteket, amikor valaki kezet nyújt, nekünk pedig közölni kellene, hogy kösz, de kösz, nem? Először is ki kell választani, milyen köszönési formát választunk, majd meg kell találni az illedelmes módját annak, hogyan hozzuk ezt a másik tudtára, nagyon magyarázkodni persze nem kell, de érdemes szavakkal hangsúlyozni, hogy mennyire örülünk a találkozásnak. És persze, a megszokás nagy úr, jól bizonyítja ezt az is, hogy a világ vezető politikusai (például Angela Merkel vagy a norvég miniszterelnök, Erna Solberg is) milyen nehezen álltak át arra, hogy a kézfogást egyelőre szüneteltetni kell, bár Orbán Viktor például már visszatért a jattoláshoz.

A szakemberek szerint a rituálék megváltozása sok embernél frusztrációhoz vezet, főleg ha úgy érzik, hogy ez szembemegy a csoportjuk alapvető értékeivel, gondoljunk csak azokra az amerikaiakra, akik a kijárási korlátozások ellen tüntetnek, és nem hajlandók maszkot venni, mert az Egyesült Államok ugye egy szabad ország. És ha a felülről jövő utasításoknak sokan nem is akarnak eleget tenni, a koronavírus-járvány miatt azért sokan tudatosabbak lettek, tudják, mi a személyes felelősség szerepe egy pandémia esetén. És valószínűleg lesznek területi különbségek is, hiszen ott, ahol a járvány nem tombolt olyan nagy mértékben, valószínűleg kevesebben tartanak ki a változások mellett, mint mondjuk Lombardiában.

Persze jó kérdés, hogy azok, akik most kézfogás helyett összeütik a bokájukat, a nagyobb veszély elmúltával is így tesznek-e majd? Valószínűleg nem, hiszen a járvány idején sem terjedt el igazán egyik alternatív üdvözlési forma sem, az emberek egyszerűen csak nem fogtak kezet. Talán a biccentés és az integetés az, ami jobban meghonosodik majd, de 

a kézfogás nem tűnik el végleg, lehet, hogy csak 2025-ben, de visszatér

– állítja Sherylin Hamilton, az ottawai Carleton Egyetem kutatója.

(Borítókép: John Raymond, az amerikai űrerő tábornoka és Thad Allen nyugdíjas partiőrség admirálisával üdvözlik egymást Washingtonban 2020. május 6-án. Fotó: Shawn Thew/Pool / Reuters)