Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A város első korszerű szállodája nem sokkal az átadást követően leégettAz 1868-as Meidzsi császár vezette felvilágosult restaurációnak köszönhetően Japán három évtized alatt nemcsak behozta műszaki lemaradását a Nyugattal szemben, hanem ezen túlhaladva világpolitikát befolyásoló gazdasági és katonai nagyhatalommá is vált. Mivel a császárság grandiózus ipari fejlődésének csak az ország csekély nyersanyagkészlete állt ellen, így Nipponnak folyamatos gyarmatszerző és kizsákmányoló háborúkba kellett bonyolódnia folyamatos és bővülő ipari termelésének fenntartása érdekében.
Bár Japán iparának nyersanyagigényét jelentősen csökkentette a gyarmatokról, koncessziós területekről elszállított termények behozatala, a bányászati termelés ennek ellenére nem állt le a 6852 szigetből álló országban. Bár az ércbányászati tevékenység főleg Honsu, Sikoku és Kjúsu nagy szigetekre volt jellemző, sok nagyvállalat létesített a kopár és lakatlan szigeteken bányákat, hogy a tengerfenék alatti szén- és mangánlelőhelyeket kiaknázhassák. Ilyen volt a Nagaszakitól 15 kilométere délnyugatra elnyúló Hasima szigete is, amelynek vezetője Ivaszaki Jataró volt.
Ő nevezte át cégét 1890-ben Mitsubishinek.
A cég munkásai 1893-ban érték el a tenger fenekét. Ugyanebben az évben erősítették meg a sziget partvonalát hullámtörő betonnal, hogy a felszínen kialakított raktárakban minél kevesebb kár keletkezzen a rendszeresen lecsapó tornádók és földrengések miatt. A termelés felgyorsulása miatt először 1897-ben kellett a duplájára növelnie a Mitsubishi cégnek a sziget nagyságát, amely azonkívül hogy megoldást jelentett a kitermelt föld elhelyezésére, egy feldolgozógyár helyszíni telepítését is jelentette.
A tengerfenék alatti bánya folyamatos térnyerése miatt azonban a gyár- és bányaszigetet csaknem minden évben bővítenie kellett a vállalatnak. Így nyerte el mai formáját.
A sziget sziluettje a két füstölgő gyárkémény miatt a helyieket a japán császári haditengerészet 1920-ban épült Tosa-osztályú hadihajójára emlékeztette. Innen kapta a sziget közismert nevét: Gunkanjima, azaz Csatahajó-sziget.
Mivel az egyre intenzívebb szénkitermelésnek köszönhetően a szigetre épített gyár kapacitása már kevésnek bizonyult, így a cég vezetése 1916-ban úgy döntött, hogy az üzemet áttelepíti Nagaszaki városába, hogy a gyár helyén bányászoknak kialakított, tízemeletes lakóépületeket emelhessen. Japán első, betonból készült, kilencemeletes bérházát is itt adták át. A szigeten dolgozó több száz japán munkás életkörülményeit próbálta valamelyest javítani a cégvezetés: 1919-re átadásra került a szigetváros első fürdője, 1927-re több, föld alatt kialakított boltja, postája, fából készült szentélye és „művelődési” klubja, óvodája, 1940-re pedig gimnáziuma és első bordélyháza. A háborúra készülődő Japánnak azonban minden állampolgárára szüksége volt, így 1920-tól a Mitsubishi cég katonai segítségnyújtás mellett már erőszakosan is toborozhatott bányászokat Kínából és Koreából a „gazdagabb ország, erősebb hadsereg” szlogen alatt.
Bár Tokió a mai napig tagadja, illetve kisebbíti annak jelentőségét, hogy a két világháború között a felkelő nap országa kb. ötvenezer külföldi kényszermunkást alkalmazott volna ipari üzemeiben és bányáiban, visszaemlékezők szerint
1939 és 1945 között több mint ötezer koreai és kínai rabszolga dolgozott csak a hasimai bányában.
(A japán háborús gépezetnek termelő Mitsubishi-gyárakban 34 százalék volt a külföldi munkások száma.) A munkások szörnyű körülmények között dolgoztak és éltek. Volt, aki szinte soha nem látta a napvilágot, mindennaposak voltak a kegyetlenkedések, az apróságokat is halállal torolták meg a felügyelők.
A háború végéig 1300 kínai és koreai vesztette életét a hullám- és betonfalakkal övezett munkatáborban, főként betegség, alultápláltság és kimerültség miatt. A rabok ekkor kezdték el a szigetet „a pokol kapujának” vagy „a pokol lépcsőházának” nevezni. Az újkori rabszolgatartásnak köszönhetően a hasimai széntermelés 1941-ben évi 411 100 tonnával tetőzhetett, amit zömmel a Pearl Harbor ellen induló flotta használt fel.
A háborút követően a 15 hektáros sziget – immár szabad – lakossága tovább folytatta a bányászatot. Japán csillapíthatatlan nyersanyagigénye miatt a Mitsubishi cég azonban nem győzte az egyre csak sokasodó bányászok számára átadni az egymás tetejére ráfutó lakótelepeket, blokkokat, tömegszállásokat. A zömmel erkély nélküli, modern betonból összezsaluzott épületek minden díszt, humánumot nélkülöztek.
A sivár lakótéglalapokat olyan szűk sikátorok választották el egymástól, hogy a szigeten egy négyzetméternyi zöld felület sem maradt.
(Míg Gunkanjima déli részén kialakított tér a szén tárolására volt fenntartva, addig az északi részén elnyúló placc egy lebetonozott játszótér volt. A sziget közepét elfoglaló hegygerincen futó Zöld promenád sétány is csak a nevében volt zöld.)
A megnövekedett lakosság száma miatt a gyár 1953-ban már egy hatalmas méretű kórházat és egy uszodát is átadott. 1957-re elkészült a megtört téglalap alaprajzú mozi is. 1959-ben a sziget népsűrűsége már 835 fő volt hektáronként, ami annyit tesz, hogy a 15 hektáros szigeten több mint 12 és fél ezren éltek, amely a legnagyobb népsűrűségnek számított akkor az egész világon. A Mitsubishi cégvezetése éppen ezért a kormánnyal karöltve elhatározta, hogy önálló városi ranggal ajándékozza meg a szigeten élő munkásait és lakóit. 1959-ben a városháza megtervezésére Junzo Sakakura építészt kérték fel, aki Le Corbusier munkatársaként korábban már sikeresen ötvözte az európai architektúrát a hagyományos japán elemekkel, így az 1937-es párizsi világkiállítás japán pavilonjánál is.
A borzalmas életkörülményeknek a hetvenes évek új technológiai megoldásai, így a kőolaj egyre szélesebb körű alkalmazása vetett véget. A kőszénbányászat háttérbe szorult, így a lassan kimerülő hasimai bányát 1974-ben végleg bezárták. A munkások nemcsak a munkanélküliség miatt, hanem a gyár ivóvíz- és élelmiszertranszportjainak felfüggesztése miatt is egymás után elhagyták a szigetvárost.
Hasima három hónap alatt teljesen elnéptelenedett. A területet lassan visszahódította a természet.
Az apartmanok egy része összeomlott, a kopár udvarokon száz év után végre kinőtt a fű, a törött üvegű bútorozott lakásokba pedig madarak költöztek be. Mivel a kormány több hónapos börtönbüntetés terhe mellett szigorúan megtiltotta a sziget látogatását, a Kelet-kínai-tenger peremén álló szigetváros csaknem negyven év alatt skanzenszerűen őrizte meg a hetvenes évek hangulatát.
A sziget egykori lakója, Dotoku Sakamoto két évtizedes harcának köszönhetően a japán kormány 2006-ban kezdeményezte, hogy Hasima szigete az UNESCO világörökségi listájára felkerüljön, amit 2015-ben fogadott el a szervezet. Dotoku másik célkitűzését, hogy a 65 épületből álló szellemvárost múzeumi városként mutassák be a nagyközönségnek, az állam 2008-ban vetette el a tetemes felújítási költségek miatt.
Ennek ellenére Tokió egy év múlva megváltoztatta az álláspontját, és engedélyezte a sziget szervezett, de kizárólag egy 220 méteres hosszban kijelölt és elkerített útvonalon, csak idegenvezető felügyeletével való látogatását. A belépőjegy árát 12 ezer jenben, kb. 33 ezer forintban határozták meg. A sziget belső részei és épületeinek bejárása a mai napig tilos, börtönbüntetést von maga után.
Filmet azért lehet forgatni rajta: a szigetről készült fotókat böngészve sokaknak azonnal a 2012-es James Bond-mozi, a Skyfall ugrik be. A filmben a brit titkosszolgálatból kiugrott ördögi Raoul Silvának (Javier Bardem) Hasima volt a főhadiszállása.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
