Nevem Senki

Jókai Mór „Az arany ember” című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és idilli életkörülményeket bemutató „Senki szigetére” talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból. A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt, dunai ködben megbújó szigetről az olvasó azt hinné, hogy csak az író fantáziájában született meg, holott maga a „nagy mesélő” vallotta be „Utóhangok” című írásában, hogy a „jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz sem tartozó”, de Szerbiához közel eső szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően.

A geológus szavait erősítendőn a szóban forgó al-dunai gránitsziget annyira nem volt lakatlan és ismeretlen Európa lakói előtt, hogy még Hérodotosz is Cyraunis vagy Cotinusának „vad olajbogyók földjeként” említette meg a munkáiban. A rómaiak Yernisnek, Saannak hívták, ami „cserszömörcék földjét” jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel néven emlegették.

Az 1750 méter hosszú és 4-500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák–magyar–szerb–román hármas határ közelében) feküdt. Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrző pontja volt, ezért is erősítette meg Hunyadi János 1444-ben egy földvárral a szigetet, amit 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Johann Friedrich Ambrosius von Veterani császári altábornagy.

A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén. 

1717 augusztusában a császári osztrák és magyar csapatok visszafoglalták a szigetet, majd Savoyai Jenő utasítására Bánát új kormányzója, Claudius Florimund Count von Mercy tábornok egy hatszögű „Vauban”-stílusú erődöt építtetett a dunai sziget közepére, amelynek négy nagy bástyáját a hadsereg akkori vezéreiről neveztetett el: Károly, Jenő, Mercy és Wallis. Ahogy húszévnyi építése során elkészül az erősség, a vidini török pasa rögtön ostrom alá vette a vízi várat. Az 1738. május 29-től augusztus 15-ig tartó, több hullámban levezényelt támadások során báró Kehrenberg ezredes 2000 katonájával és 120 ágyújával nem tudta a túlerőt feltartóztatni, így kénytelen volt feladni Ada Kaleh szigetét.

Az 1739. szeptember 1-jén megkötött belgrádi béke ötödik pontja alapján Orsova és a sziget a török kezén maradhatott, míg a Temesi Bánság közigazgatásilag a császár birtokába került. A fényes Porta ekkor keresztelte át az erősség bástyáit Tekijára, Elisabethre, Verciorovára és Allionra, és ekkor költöztetett muszlim vallású polgárokat a szigetre. 1788 februárjában Bécs ismét hadat üzent Konstantinápolynak. Az 1789. október 24-től Wilhelm von Wartensleben császári altábornagy vezette ostrom során Mehemed Takir aga és 2740 főnyi védőserege 1790. április 16-án kapitulált. Az Új-Orsovára átkeresztelt sziget parancsnokának azonban hiába nevezték ki Haan vezérőrnagyot, a szisztovói béke alapján a sziget oszmán fennhatóság alatt maradhatott.

Miután Bem József tábornok 1849. május 16-án megszállta Ó-Orsovát, követeket küldött át Ozman bejhez, a sziget várparancsnokához azzal az üzenettel, hogy a török földre menekült osztrákokat fegyvereztesse le. Bem apó két nap múlva személyesen is tárgyalt vendéglátójával, aki megígérte a hadvezér kívánságának teljesítését. Az 1849. augusztus 24-i mehádiai ütközet után a magyar honvédsereg maradványai és több politikus, mint például Szemere Bertalan és Batthyány Kázmér is itt lépett török földre, miután menekülés közben elásták Ó-Orsova határában a magyar Szent Koronát.

Az orosz–török háborút lezáró, 1878. március 3-i San Stefanó-i béke értelme szerint Konstantinápolynak az összes dunai szigetre épített erődjét le kellett volna rombolnia, és Új-Orsovát Belgrádnak kellett átadnia. Gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter kezdeményezésére azonban 1878. május 21-én az osztrák–magyar és a török kormány képviselői Bécsben arra jutottak, hogy az erődöt a szerbek helyett inkább a császári és a királyi csapatok szállják meg addig, amíg azt a szultán később vissza nem kéri. A megszálló erő parancsnokává lovag Gröller Albin vezérőrnagyot nevezte ki Ferenc József, aki május 26-án hajnal 3 órakor foglalta el csapataival a szigetet. Ada Kaleh időközben elveszítette katonai jelentőségét, így 1894-ben már csak 1 tiszt és 28 gyalogos katona képezte a sziget magyar helyőrségét az 500 muszlim hitű polgár mellett. Bosznia-Hercegovina annexiójakor gyakran kikötöttek itt a dunai birodalom hadihajói és monitorjai.

A szigetlakók mindennapjai

Ada Kaleh lakói sok kedvezményt kaptak Budapesttől. Mentesek voltak a katonai szolgálat alól, az áruk behozataláért nem kellett sem vámot, sem adót fizetniük. A török mellett szerbül, románul, a képzettebbek németül és magyarul is beszéltek. A sziget 1878-as elfoglalása után Konstantinápoly már csak formálisan gyakorolta fennhatóságát egy általa kinevezett, négyévenként leváltott polgári személy, az ún. mudír vagy müdir (közösségi elöljáró, bíró) révén, aki a bécsi török nagykövetség alárendeltségébe tartozott, és onnan kapta fizetését. Hivatalos ügyekben a sziget négy, török egyenruhába bújt rendőre segítette munkáját. Ő volt a legfelsőbb bíró is, oldalán 6–18 segítővel. Rajta kívül még volt egy tanár és egy imám is a szigeten. A tisztségviselők fizetésére, valamint a sziget templomának és iskolájának működtetésére a Portának volt gondja. Az erőd falai közt helyezkedett el a gyalogsági laktanya, és mellette a bazár. A szigeten működött egy cigarettamanufaktúra is.

Az egykori belső várban, az erőd keleti kapujánál lévő mecset 1720 táján eredetileg ferences rendi templomnak épült, majd a sziget 1739-es török megszállása után török mecsetté alakították. 1902 és 1903 között a klasszicista stílusú épületet a szultán pénzéből felújították, ugyanakkor egy minaretet is mellé építettek. 

A múlt század utolsó évtizedétől kezdve Ada Kaleh idegenforgalma megnőtt, az Al-Dunára látogatók egyik kedvenc kirándulóhelyének számított, hiszen a törökök hűen megőrizték évszázados hagyományaikat, szokásaikat, vallási előírásaikat, ami az európai civilizációhoz szokott ember számára kuriózumnak számított. 

Itt született például Erdély Izolda zenekritikus (1906), Aszlányi Károly színmű- és újságíró, aki sporttudósításai mellett bájos ifjúsági regényeket, novellákat is írt (1908), Bonomi Jenő etnográfus (1908), illetve Gáspárdy Sándor festőművész (1909) is. A szigetet postahajójárat kötötte össze Törökországgal.

A szigetlakók legtöbbje földművelésből, szőlő-, mandula-, mogyoró-, gesztenye- és rózsatermesztésből, dohány- és bortermelésből, halászatból, kiskereskedésből (dohány, cukor, kávé, zöldségfélék eladása), valamint az Orsova és a sziget közötti csónak- és idegenforgalom lebonyolításából, ezenkívül csempészetből élt. A csempészetet, noha megakadályozására a szigetet este csak az osztrák–magyar katonai parancsnok engedélyével és a csónak orrába tett lámpával lett volna szabad elhagyni, minden szomszédos ország irányába gyakorolták. A régi várfalakat az Új-Orsován (Török-Orsován) szolgáló katonák és az ott élő lakosok egyaránt bontogatták.

A szigeten a XX. század elején három török kávéház, egy szerb és egy magyar vendéglő működött, ez utóbbi a katonák kantinjaként is szolgált – írja Balla Tibor történész. A vár belső területén három kaszárnyaépület volt, abból kettő üresen állt, a harmadikban lakott a sziget parancsnoka, valamint a garnizon. Ada Kaleh igazi ura az ide kirendelt főhadnagy volt: ő felügyelte a rendet, szabályozta a lakosok és a katonák tevékenységét, engedélye nélkül este 9 óra után senki sem hagyhatta el a szigetet. A sziget négy pontján felállított, az égtájakról elnevezett őrházaknál a legénység egy része őrszolgálatot teljesített, a többiek bontottak, építettek, kertészkedtek. A közvilágításról a budapesti Ganz cég gondoskodott.

A szigeten élő törökök és a magyar katonai jelenlét egyébként nem volt súrlódásmentes. A mudírok például számtalanszor ragaszkodtak olyan előjogaikhoz, amelyekkel eleve nem rendelkeztek: olyan földterületeket sajátítottak ki szigettársaiknak, amelyek vagy magyar, vagy török állami tulajdonban voltak, illetve 

Problémát okozott az is, hogy Szál József a szigeten kikötői gyaloghíd felállítását és a magyar parttal motorcsónak-összeköttetést kapott, ami annyit tett, hogy a turisták inkább az ő szolgáltatását választották, mint a török ladikosokét.

Szép napok és sötét évek  

Bár már 1878-tól saját tulajdonban szerette volna tudni Budapest a szigetet, Ada Kaleh polgári irányítása 1918-ig a török államot képviselő mudír kezében maradt. Ausztria–Magyarország ugyanis egyrészt nem kívánta elmérgesíteni a sziget miatt a Portával kialakult jó viszonyát, másrészt pedig az első világháború évei alatt Törökország a dunai birodalom szövetségese volt.

Ettől függetlenül Lukács László miniszterelnök úgy látta, hogy mivel Törökországnak a Balkán-háborút lezáró békében úgyis le kell majd mondania az Enos–Midia vonaltól nyugatra eső területekről, így Új-Orsováról is, dr. Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja magyar hadi lobogó alatt közigazgatásilag csatolja a szigetet Magyarországhoz. Erre 1913. május 12-én került sor – írja Balla Tibor történész.

Az első világégés hamar elérte a szigetet. 1914-ben az Ada Kaleh-vel szemben fekvő Tekija községből a szerbek lőtték a szigetet, a hajóállomás, a mecset és 3 lakóház megrongálódott. Az iskola bezárt, a tanítónőket visszahívták Törökországba. A sziget lakossága a világháború ideje alatt különböző állampolgárságú egyének elegye lett, különösen mert Szerbia elfoglalása után az ottani területek muzulmánjai közül többen ide menekültek. A román csapatok 1916. augusztus 29-én reggel öt órakor kezdték el lőni Ada Kaleh-et, amit csak szeptember 2-án tudtak elfoglalni. A bunyai Szivó Sándor ezredes vezette, november 13-i ellentámadás során azonban a magyar csapatok végérvényesen visszaüldözték a románokat Havasalföldre.

Az első világháborúban győztes nagyhatalmak és Törökország által 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i, majd az annak helyébe lépő, 1923. július 24-i lausanne-i béke után a sziget Romániához került. 

1931-ben II. Károly román király megerősítette a szigetlakók (az 1930-as években is mintegy 650 fő élt ott) vámmentes cikkek árusítására vonatkozó korábbi jogait.

A románok a szigetet klimatikus gyógyhellyé nyilvánították, és mint korábban a magyarok, ők is nagy előszeretettel látogatták, hiszen a jó klíma, a festői romok, a néprajzi egzotikumok mellett 1923-tól itt élt feleségével Bicsérdy Béla természetgyógyász, táplálkozáskutató is, aki vegetáriánus életrendje ellenére 50 évesen világrekordot döntött, amikor fekve kinyomta a 188 kilót. 

A sziget pusztulása Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, Nicolae Ceaușescunak és Josip Broz Titónak köszönhető, akik 1964–1972 között közös román–jugoszláv vállalkozásban kívánták megépíteni a Vaskapu I. erőművet, amely akkor a világ legnagyobb vízerőművei közé tartozott 2×2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A gátrendszer 33 méter magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet, ami miatt Orsova óvárosa, valamint Nagyzsuppány, Tuffás, Dunaorbágy és Koromnok falvakkal együtt Ada Kaleh szigete is víz alá került. 

A szigeten élő török lakosságot Törökországba és Dobrudzsába telepítették. A gát építésével egy időben Adriana Miha építész és Constantin S. Nicolăescu-Plopșor akadémikus kezdeményezésére az erőd, a kazamaták és a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, s pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten az egészet újra felépítették. A mecsetet a minarettel együtt azonban nem költöztették át ide. A szélesre felduzzasztott Dunából sokáig kiemelkedett a mecset tornya, míg pár év múlva bele nem dőlt a folyóba. Ezzel örökre eltűnt a térképről egy, a magyar múlt fontos részét képező kis sziget. Senki szigete semmivé lett.