Valószínűleg kevés olyan világváros van, amelynek építészete, arculata, urbanisztikája, s ehhez köthető mindennapi élete ennyire megváltozott volna az utóbbi két évtizedben, mint Budapesté. Persze nagyon megváltozott Párizs, London, Prága, a német és cseh nagyvárosok is folyamatos mozgásban vannak, de az ember nyilván azt érzékeli jobban, ahol napra nap koptatja a követ, ahol napra nap azt érzi, hogy szinte már turista a saját városában, nem fárad el a szem, mert mindig van újabb és újabb beruházás, beépítés, felújítás, pompa vagy épp elkeserítő borzadály, egyszóval látnivaló. Pedig húsz év épp csak egy szűken vett generáció, mégis ezalatt megváltoznak a súlypontok, az értékrendek, a technológia, az üzenet, megváltozik az egész világ.

Szeretve gyűlölt székesfővárosunkban

amikor nagyjából létrejött a város mai arca pompás bérpalotáival, amikor megépült a New York-palota, az Andrássy út és villái, amikor a mai Budapest alapjai kirajzolódtak. Amikor azok a házak épültek, amelyeket ma újrafelfedeznek, renoválnak, arab vagy magyar tőke kezére játszanak, majd csillogva felavatnak. Párisi udvar, Klotild Palota, most épp a Drechsler (a volt Balettintézet) vagy az Andrássy út házai, villái sorra.

Az elmúlt húsz év olyannyira felgyorsított, hogy ha valaki 2000-ben látogatott Budapestre, és most újra 2022-ben, teljesen más várost lát olyan tendenciákkal, amelyek egyrészt Európa-szintűek – például a zöld- és barnamezős beruházások, a rozsdaövezetek beépítése a városi térbe és a mindennapi életbe –, másrészt rengeteg a műemléki rekonstrukció, a markáns, a kor szavát és individualizmusát, a bátor nyugat-európai és világtendenciát követő épület, és persze sok a káros, kizárólag a bevételt maximalizáló lakó- és irodaépítési projekt is, a kényszer és a csúnyaság, az értékfelszámolás és a tehetségtelen fércmű, amely bár meg se született volna. Ám a Budapest építészete 2000–2020 című kötet nem szól erről, jobbára a szépségeket, a sikereket, a meghatározó értékeket és épületeket veszi számba, amelyek az ezredforduló óta létrejöttek, szubjektivitása dacára kiegyensúlyozottan és megfontoltan, nemcsak a választásban, de a szakmai értékítélet és a kísérőszövegek tekintetében is.

Az albumértékű, szép és impozáns kötet ötlete a nemzetközi fotózási tapasztalattal is rendelkező épületfotós, Palkó György fejéből pattant ki nyugat-európai városkönyvek mintájára, és 50+1 épület fotóit tartalmazza. Van az úgy, hogy a képek olyan erősek, olyan jó a fény, a kompozíció, a közvetítendő üzenet vagy a tökéletességre való törekvés, hogy 

Bizonyos esetekben itt is ez történik, némelyik fotó már olyan, mintha számítógéppel készített terv volna, tűpontos, éles kontúrokkal. De nem az.

Palkó György fotóin még a környezet is széppé válik, ennek legékesebb példája a Vizafogó tagóvoda, amely az egyik szögből fényképezve a 70-es években épült Kárpát utcai panelrengeteget is látni engedi, de ez sem a borzasztó paneléletet felidéző szomorú urbanisztika fénytörésében mutatkozik, hanem a modern épület köré épülve, átértelmeződve, bevonva a jelen fényével, s ezáltal valami titkos múltat képviselve. Megszépül a Kádár-korszak mintalakótelepe, ahol szinte már sikk volt lakni, a pesti oldal lakótelepei között az Újlipótváros sarkában álló Kárpát utca, ha másképp nem, szociológiailag azért jelentett valamit. (Afféle újságírók, kereskedők és hasonló kisegzisztenciák laktak itt.)

Persze a kötetben szereplő épületek valóban jelentősek, mint például a Zoboki Gábor és csapata jegyezte Müpa, amely az egyik legrégibb, majdnem húszéves épület, a szintén általa koncipiált Nemzeti Táncszínház a Millenárison, amely viszont az egyik legfiatalabb, és az urbanisztikai-építészeti recepció vagy akár a mindennapi befogadás által még nem igazán vette tudomásul saját jelentőségét.

Személyes kedvencem a CEU, úgy is mint épület, úgy is mint fotó, amely

Belső és külső tereivel, kreatív ferde vonalaival, változatos anyaghasználatával, játékosságával és nagyvonalúságával a kortárs európai építészet szemet gyönyörködtető példánya, nagy kár, hogy mára az intézmény száműzése miatt nem azt a célt szolgálja, amit eredetileg szolgált. Másik liebling a szintén nagyon nyugat-európai, nagyon trendi Mazel Tov étterem az Erzsébetvárosban, amely egyszerre idézi a belvárosi romkocsmák hangulatát, az eleganciát és a buja mediterrán életérzést.

Persze a másik oldalon ott a Várkert bazár borzalma is, de szerencsére a historizáló, múltat feltámasztó, a történelem és a ma között hidat képező épületből is van jó példa, például a Piarista Gimnázium kibővítése és rekonstrukciója.

A kötet készítői, Mizsei Anett építészmérnök, építészeti szakíró, a szerző és a válogatók, Kovács D. Dániel kurátor, művészettörténész és Somogyi Krisztina szerkesztő a válogatás szubjektivitását a körültekintő és többkörös szelektálási metódus ellenére sem tagadják. A válogatásnak talán a legvitathatóbb pontja, hogy néhány családi ház is bekerült a kötetbe, amit azzal indokolnak, hogy ez is része a város építészetének, illetve hogy mára kialakult egy olyan művelt, nem csak a vagyonosodást és a magamutogatást szem előtt tartó réteg, amely tudatosan választ magának építészt. Ennek dacára némely kockavilla bekerülése a kötetbe értetlennek tűnik, de hát ezek is részei Budapest építkezésének, még ha az urbanisztikai szövetnek nem is igazán. Ami azonban sajnos hiányzik, az a fotók és a leírás mellett az ingatlanok pontos címe, az elhelyezkedés, mert néhányat leszámítva azért nem egyértelmű, hol is keressük őket, ha épp kültelken találhatók, vagy olyan városrészben, ahol nem feltétlen fordulunk meg mindennap.

Az épületek leírása, a könyv szövegi matériája szándéka szerint a nagyközönségnek szól, mentes az érzelemkitörésektől, a szövegek objektívek, és szakmai értékítéletet tükröznek, nem pedig egyéni véleményt.

A Budapest építészete 2000–2020 szép kötet, amely azt erősíti bennünk, hogy olyan gyorsan változik, lüktet a város, hogy ha csak három megállót teszünk meg a felszín felett, már olyan érzésünk van, hogy turistabérletet váltottunk egy dühöngő metropoliszba, amit persze nemcsak a járvány, de sok minden más is megtépázott. Ez a kötet azonban ünnepi és felemelő, amely szándéka szerint a pillanatnyi állapoton túl ötven év múlva is az értéket, a sokszínűséget kívánja felmutatni.

Mizsei Anett  –  Palkó György: Budapest építészete 2000–2020