Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet.

Isztambulban több tucat magyar vonatkozású emlékhely található. Az egyik legizgalmasabb múlttal rendelkező ilyen emlékpont az egykori Erdélyi Fejedelemség nagykövetségi rezidenciája, amely a hét dombra épült Konstantinápoly „hatos számú hegyének” a tetejéről szemléli az Aranyszarv-öböl hajóforgalmát. Ez a napjainkban teljesen megújuló, építészetileg átformálódó terület a Constantinus császár építtette régi városfalon kívül, de még a Theodosianus-féle kettős új városfalon belül terül el, amelyet a sikerrel zárult török ostromig 

Bár ez a történelmi városrész földrajzilag valóban messzebb esik a turisták által kötelezően felkeresendő tralleszi Anthemiosz és milétoszi Iszidórosz tervezte Hagia Szophia bazilikától, ám a kerület a muszlim térhódításig a császárok legfőbb ingatlanfejlesztési területének számított. A hegy gerincén ugyanis mai napig egymás mellett sorakoztak a keletrómai uralkodók magaslati palotái, amelyeket északnyugati irányból hét városkapu védett a szárazföld felől. Ezek a paloták közül a legjelentősebb és a legszebb, a ma múzeumként működtetett, XIV. század elején átadott, Porphyrogenitus nevű udvarház volt.

Mivel a kecses paloták miatt itt valamennyivel vékonyabbak voltak a védművek szélessége, így II. Mehmed szultán ezeken a pontokon kezdte el lövetni a városfalakat a magyar (más források szerint székely) Orbán mester tervezte, a mai bolgár határhoz közeli Demirköy faluban öntötte ágyúszörnyetegeivel. A taktika bevált. 

A támadók első hullámának egyik vezetője Așkı Mehmet Efendi hadvezér volt, aki nemcsak katonaként és másodvonalbeli államférfiként volt ismeretes az oszmán udvarban, hanem jeles költőként és vallástudósként is. Amikor Așkı elérte a leomlott várkaputól légvonalban alig 200 méterre magasodó hatos számú dombot, akkor a kegyetlen közelharccal mit sem törődve térdre rogyott, hálát adott Allahnak a győzelemért, és felajánlotta, hogy vagyonából egy mecsetet fog felépíteni erre a „szent helyre”.

Egyszer aztán Mehemed lát egy csomó tehenet.

Az ulema jó muszlimként betartotta az ígéretét. Felajánlását követően 1456 és 1458 között megvalósították kevéske pénzéből épületegyüttesét, amelynek központi eleme a puritán küllemű, 286 négyzetméter alapterületű dzsámi lett. Az imaház északi oldalához került az imám háza, ahonnan egy keleti irányba hosszan kifutó sıbyan mektepet, azaz fiúiskolát építettek fel, amelyhez még egy hamam, azaz törökfürdő is dukált.

Az L alaprajzú emeletes épületet anatóliai oszmán stílusban, azaz négy sor tégla és egy sor, vízzáró rétegként is jól működő, szarmata korú mészkősor folyamatos ismétlődéssel valósították meg. A szinteket íves kőkonzolokkal választották el egymástól. Amikor Sztambul szépségében rendszeresen innen gyönyörködő Molla Așkı Mehmet megtért teremtőjéhez, akkor hittársai az általa építtetett dzsámi díszkertjében temették el. Virágokkal beültettet sírja a mai napig látható a templom tövében. Az épületegyüttes tulajdonjoga ekkor szállt át a szultáni udvarra.

Én vagyok a Mehemed! Mi vagyunk a tehenek!

Persze ez idő alatt a törökök nem hagytak fel a hódításaikkal. Amikor Nagy Szulejmán 1541-ben elfoglalta Buda városát, akkor pár nappal később a szultán megbízta a fia nevében kormányzó Jagelló Izabella magyar királynét a szétszakadt ország keleti területeinek kormányzásával.

Ekkor kezdeményezte a Porta az özvegynél azt is, hogy intézményesítsék a Gyulafehérvár és Konstantinápoly közötti diplomáciai érintkezést, hiszen az athnamé, azaz a szultánnak tett hűségeskü csak nagy általánosságokban szabályozta a félvazallusi viszonyt.

Ennek a „gesztusnak” köszönhető, hogy a korábban már említett fiúiskola lett a török függésben senyvedő, ám mégis önálló kül- és belpolitikát folytatható Erdélyi Fejedelemség első és utolsó állandó isztambuli követsége, amelyet úgy hívtak, hogy kapitika.

A követek nevelése mindig gyakorlati alapon történt. Őket mindig az egy évig szolgáló kapihsta, azaz főkövet kíséretébe osztották be. Így együttesen, hárman-négyen jártak be a Portához, és tanulták meg szép lassan a szultáni udvar szabályait. Ezekre a külsőségekre a törökök messzemenően sokat adtak. A lényeg sohasem a szultáni kihallgatáson és az éves adó beszolgáltatásán múlt, hanem a fővezérrel lefolytatott beszélgetéseken.

Fehéret, feketét, tarkát, meg ne fogd a tehén farkát!

Ezek a pofavizitek persze azért is számítottak nagyon fontosnak, mert a viszonylag önállóan cselekedhető Erdélyi Fejedelemség követeit mindig a perzsa, a francia, a velencei, a lengyel és az angol követeknek kijáró tisztelettel fogadták. 

Ugyanez a kedvesség és nyájasság már nem volt igaz a raguzai és a havasalföldi és a moldvai oláh vajdaságok képviselőire, akiket a pasák gyakran kicsúfoltak, megverették, bebörtönözték, vagy akár meg is ölették őket a Topkapı palotába menet.

Sokatmondó az a tény is, hogy a mai Románia részét alkotó Erdély követeinek még azt is megengedték, hogy a pasák és a szultán köntöseinek megcsókolása helyett, apa-fiú kapcsolatnak feltüntetve és a szigorú protokollt megszegve a török uralkodót úgy csókolhassák arcul, hogy eközben végig a derekukon hagyhatták kardjaikat! Ez hatalmas kegynek számított akkoriban. Így járhatott uruk elé II. János király, Toldalagi Mihály és bizonyos esetekben az a Bethlen Gábor is, aki később ennek a tájegységnek a fejedelme lett.

A Kynegion helyett ekkor már Balat városrésznek hívott kerületben annyira szerették a fejedelemség embereit, hogy Konstantinápoly egykori hatos számú hegyét a helyi örmény, zsidó, keresztény, sőt még a muzulmán lakosok is már Magyar-hegyként emlegették. Bár ez a névadás napjainkra lassan kezd kikopni, azért azt érdemes megemlíteni, hogy Erdély egykori követségi épülete a Macarlar yokușun, azaz Magyarok lejtőjének hívott girbegurba, szűk utcácska tetején pöffeszkedik.

Persze a portai ügyvivők, a török tolmácsok és a diákok sztambuli tevékenysége gyakran járt nélkülözéssel és lemondással is. Tetézte bajaikat, hogy a követségi épület már átadása pillanatában rozzant állapotban volt, amit II. Rákóczi György uralkodása idején bár teljesen újjáépítettek, és nyugati szemmel is elfogadtatóan berendeztek, ám folyamatosan bebüdösödő lakószobáira, elhanyagolt törökfürdőjének tatarozásaira Erdélyből elküldött apanázst az itt szolgáló követek általában inkább magukra költötték.  

Amikor Erdély Habsburg-uralom alá került, akkor a házat kackiás bajszú kurucok vették birtokukba. Vezetőjük, Thököly Imre még egy kocsmát is nyitott az épület boltíves aljában, hogy jófajta, magyar és görög honból származó nedűket adhasson el a helyi keresztényeknek és zsidóknak. Őket váltották fel a Rákóczi-emigráció tagjai.

A követséget 1691-ben záratta be Bécs. Thököly Imre halála után az épület visszaszállott a török kincstárra, ekkor helyezték el itt a bujdosó fejedelem könyveit és iratait, amelyet 1708-ban visszaszállítottak Magyarországra. Az épületkomplexumot a török állam 1735-ben adta el Abdüllatif Razif bírónak, akinek Fatma Hatum nevű lánya ekkor építette fel a dzsámi minaretjét, és modernizáltatta a kor igényei szerint az egykori erdélyi követségi épületet.

Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek!

Az egykori kétszintes követség napjainkban romos, elhanyagolt épületként vegetálgat az egykori hatos számú dombon. Az imám házával kapcsolatos ingatlan északi része valamikor az 1960-as évek közepén dőlt össze. A megmaradt csonk épületszárny még használható déli és egy szinttel feljebb elnyúló terasza bár kávézóként még most is jól funkcionál, ám a több száz éves épület belső terei továbbra is leromlottak. Az ingatlan bérlője ezeket a helyiségeket raktárként és beosztottai ideiglenes alvóhelyeként működteti.

Fodor Gábor történész-turkológus kezdeményezésére az isztambuli Liszt Intézet 2019-ben a Gül Baba Türbéje Örökségvédő Alapítvány szponzorálásával egyszer már alaposan felmérte az épület állapotát a BME magyar és a Yıldız Műszaki Egyetem munkatársaival, ám a komplexum régészeti feltárása és esetleges felújítása csak állami forrásból oldható meg. Bonyolítja a magyar állam esetleges birtokszerzését, hogy a teázó fenntartója a vakfnak nevezett Muszlim Kegyes Alapítványok, akik a hatályos török törvények alapján csak kiadhatják – és nem adhatják el – a tulajdonukat.

Pedig Pataki Tamás jeles újságíró, a nagy sikerű Elvásik a török félhold című regény írója szerint a kihasználatlan, romos épület 

hiszen az egykori követség egy fejlődő, népszerű városrészben található, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik Isztambulra. Akár egy magyaros kávézót is lehetne működtetni a kertjében – vallja Pataki, hiszen Thököly bátyánk után szabadon sörözőt azért nem lehetne itt alapítani, mert a mecsetek ötvenméteres körzetében tilos alkoholt árulni a törököknél.