Október 15-én mutatták be a Duna TV-n a Memo című filmedet, ami egy hipermnéziás, azaz felejteni képtelen férfiről, egy memóriakutatóról és az ő amnéziás apukájáról szól. Miért volt fontos neked ez a sztori?

Nagyon foglalkoztat, hogy hogyan hat a múltunk a jelenünkre. Ma nagyon a pillanatra kell fókuszálni, hogy elvergődjünk az egyik naptól a másikig, és könnyű elhinni, hogy mindig a legújabb frissítés a legjobb, és ami régi, az elavult, és amit régen tapasztaltunk, az már nem hat ránk. De ez nincs így, sőt, minél kevésbé világos, hogy mik ezek a hatások, minél jobban megpróbáljuk elnyomni őket, annál inkább hatnak ránk.

A Memo a nyolcvanas években, a félmúltban játszódik, ami mára már stilizálttá, szűrtté vált: változik az „igazságos Kádár János” képe is, Horthyéról már nem is beszélve. Állandóan átíródik a múltunk, ahogy haladunk előre, és ez az utóbbi években még jobban tapasztalható. Arról szerettem volna és szeretnék is még beszélni, hogy van-e objektív emlékezet? Mi igaz, és mi nem az? Vannak-e közös emlékeink, vannak-e még olyan evidenciák, amibe mindannyian tudunk kapaszkodni? Ki tudjuk-e mondani például legalább azt, hogy

a szocializmusban dögunalom volt, szar volt akkor élni, és jó volt kilépni belőle,

jó volt szembenézni azzal az eséllyel, hogy kialakíthatunk valami újat?

A tévében 95 ezren látták, ami egy ehhez hasonló mozifilm nézettségének jó tízszerese. Vonzóbb lett volna mozifilmet létrehozni pár ezer nézőnek?

A bennem élő elitista számára vonzó, ha kint van a film címe a mozi bejárata fölött, és a szakma is máshogy áll egy mozifilmhez. De gyakorlati jelentősége nem nagyon van már, ez inkább a belső megerősítésről szól, és legfeljebb még arról, hogy mozifilmként több külsőben játszódó nagyjelenet lehetett volna benne – de talán jobban is áll neki ez a főszereplőkre fókuszáló verzió. De ma már a tévében is ugyanolyan a digitális technikával dolgozunk, mint a mozifilmeknél, ugyanazokkal a színészekkel, komoly lámpaparkkal, ugyanúgy a Filmlaborban fényelünk, és megvan az 5.1-es mozis hang is.

Néhány évvel ezelőttig még állandóan a színház környékén mozogtál, de mostanra már a legtöbbször a tévé és a film kapcsán hallani a nevedet. Elmenekültél a színházból, vagy még mindig színházi embernek tartod magad, aki most éppen mást csinál?

Valószínűleg mindig színházi ember maradok, hiszen mindent ott tanultam erről a szakmáról. De az elmúlt években elfogyott körülöttem a levegő a színházban, pontosabban nem kerültem már igazán inspiráló helyzetekbe. Nagyon hiányoznak azok a társulatok, ahol a közös gondolkodás végeredményéből születnek előadások, amelyek egy közösség szándékaira, gondolataira, kétségeire épülnek. Ilyen volt a Krétakör, ilyen volt a Bárka Színház, de ezek a közösségek szép lassan eltűntek, ahogy megszűnt a Szputnyik is, aminek a vezetőjével, Bodó Viktorral sokat dolgoztunk, gondolkodtunk együtt. A szakma súlyos belső veszteségeket élt át.

Amilyen felkéréseim lettek volna, azokról pedig úgy éreztem, már megvoltak, már nem inspiráltak. Érdekelni kezdett az ifjúsági színház, ahol még politikától függetlenül, szabadon lehet gondolkodni, nem kell mindenképpen durván és direkten rendszerkritikusnak lenni. Ez ma az elvárás a kortárs dráma felé: élesen reagáljon a mára, és szóljon be a pöffeszkedő oligarchákra. Nem gondolom, hogy ennek feltétlenül a színházban van a helye, hiszen három hét múlva úgyis felülír mindent egy újabb botrány. A kortárs színház is polarizálódott, ez is egy szubkultúrának szól, mert ez a közönség ezt várja el. De ez kiszámítható, engem ez már nem érdekel, már megvolt. Rengeteg emléket őrzök erről, például amikor a Krétakör Hazám, Hazám című előadásának bemutatóján Zsámbékon

néhány felbőszült néző paradicsommal és olajos hallal dobált, vagy amikor a Nagycirkuszban volt bemutatónk, és átjöttek lincselni a Hősök teréről a MIÉP-es tüntetők.

Akkor azt éreztem, ez a fajta politikai színház betalált, vitára gerjeszt, tehát működik. Akkor ez még bátor tett volt. Ma ugyanez már minimum elvárássá vált, és ezért többnyire hatástalan is marad. Ez már nem hoz lázba. 

A Krétakör HazámHazám című, 2002-es előadásának részlete: Orbán Viktor apoteózisa

Elárulod, mennyivel tartoznak neked megszűnt vagy tönkrement színházak?

Képzeld el, hogy nem tartoznak: a csődbiztosokkal mindent meg lehet beszélni. „Ennyit nem tudunk kifizetni, megelégszik-e kevesebbel?” És nyilván mindenki megelégszik, aztán aláír egy papírt, hogy nincs semmilyen további követelése. Ebben már van rutinom. Legutóbb a Bárka bezárásánál éltem át ezt, aminek az alapító tagja voltam. Nehéz ezt megemészteni. Most szeretnénk valamilyen módon, legalább egy fesztivállal megemlékezni róla, mert idén lenne húszéves. Ne felejtsük el, hogy honnan jövünk, hol szereztük a tudásunk és a sebeink egy részét. Attól, hogy a politika úgy döntött, hogy ne legyen Bárka, azért mi álljunk ki mellette.

A színházi munkáid során gyakorlatilag teljesen szabad kezet kaptál. Mennyire vagy szabad tévés vagy filmes íróként?

Nagyok a különbségek. Az Aranyéletben nagyon komoly keretek vannak: van minimum két szerzőtársam, van egy showrunner, aki az egésznek a megálmodója, vannak elvárások a csatornától – ez egyfajta alkalmazott művészi, ha egyáltalán művészi feladat. De a kereteken belül tied a pálya. A tévéfilmnél, miután elfogadták a forgatókönyvet, csak technikai megkötések voltak, művészi kérdésekben szabad volt a kezem. A Memónál olyan alkotói szabadságot élhettem meg, amire általában csak az íróasztal mellett van lehetőség; máskor, ha kikerül egy szöveg a kezemből, azonnal elkezd változni a többi alkotó elképzelése szerint. A Memónál ilyen nem volt, sőt, még a forgatás után is volt esélyem tovább „írni” a filmet a vágással, ami rengeteget tud változtatni a jelentésen.

Az Aranyélet majdnem teljesen saját formátum, csak az első pár rész támaszkodott egy finn példára, a második évad teljesen a tietek. Itt mik voltak a keretek? Milyen sorozatot rendeltek tőletek?

Egy olyan izgalmas, krimi zsánerű történetet szerettek volna, aminek sok vonatkozása van a jelenlegi magyar társadalmi helyzetre és közéletre. Nem pont a politikára, sőt, kimondatlan elvárás volt, hogy ne aktuálpolitizáljunk, de hogy hol, miben élünk, és milyen dilemmák elé állítja minden nap az embert ma Magyarországon, az evidensen legyen benne. És persze, mivel az HBO kábelcsatorna, legyen szórakoztató, de szokatlan, határfeszegető módon.

Mondod, hogy nem akartatok aktuálpolitikát, ugyanakkor az Aranyéletben látható korrupció, politikai mutyik és visszaélések nagyon emlékeztetnek a ma uralkodó politikusok botrányaira. Nem találkoztatok olyan visszajelzéssel, hogy ez egy ellenzéki sorozat, ha ugyan van ilyen kategória?

Ilyen visszajelzést nem kaptam, de nem is örülnék neki. Az ilyen folyamatok, az ilyen habitusok nem néhány év alatt alakulnak ki, a gyökerei ott vannak a TSZ-elnök vagy a párttitkár viselkedésében, vagy abban, ahogyan a KISZ-ben működtek a dolgok. Amiket a sorozatban lehet látni, azok így vagy úgy, de velünk vannak már 30-40 éve. Persze vannak korszakok, amikor nyilvánvalóbban történik az ilyesmi.

A második évadban lesz egy új főszereplő, egy kiskirály: nyilván sok találgatás lesz, hogy ő egy konkrét oligarcha-e. Lehet, hogy a második évadban még több lehetőséget adunk erre, de valójában folyamatokról, jelenségekről szeretnénk beszélni.

Bármit megírhattok, vagy van, amit már nem lehet?

Nem lehet bármit megírni: a jogászok folyamatosan olvassák a forgatókönyvet, de nemcsak a politika, hanem akár a márkanevek megjelenése miatt is, hogy milyen kézkrémet használ Ónodi Eszter, és ez mennyire látszik. A Terápiában Máté Gábor játszott egy egykori besúgó politikust: ott is figyelni kellett, hogy ne lehessen senkivel azonosítani. Ezért akartunk az ügye mélyére ásni: nem az a lényeg, hogy melyik frakció tagja, az ilyesmi bárkiről kiderülhet a mai közéletben. Az a lényeg, hogy semmit ne egyoldalúan ábrázoljunk, inkább elemezni próbáljunk.

Szerinted bátor sorozat az Aranyélet? Kell ahhoz bátorság, hogy ilyesmikről írj?

Bátorság? Milyen szempontból?

A magyar tévéműsorok között egyetlen egy sincs az Aranyéleten kívül, ami komolyabban foglalkozna a mai politikusok, kiskirályok bűncselekményeivel, a társadalmi anomáliákkal, korrupcióval és visszaélésekkel. Erre lehetne magyarázat az is, hogy nem elég bátrak az alkotók.

Lehet, hogy naiv vagyok, de bennem fel sem merült, hogy ez bátorság kérdése lenne. Szerintem annyi a lényeg, hogy a megrendelő, a csatorna független legyen: az HBO egy hatalmas multi, amit nem érdekel, ki van most hatalmon, csak az, hogy olyan minőségi szórakoztatás jelenjen meg a felületén, ami máshol nem elérhető, és hogy a minőséggel tűnjenek ki, ne a minél döbbenetesebb ordenárésággal.

Fontos számodra, hogy mindig független megrendelőnek dolgozz?

Nézd, amíg nem érzem a munkámban, hogy valaki ideológiai alapon akar befolyásolni, vagy olyan elvárásoknak kell megfelelnem, amiknek nem akarok, addig rendben van.

Nyilván hülye és sarkított példa, de ha mondjuk maga Habony Árpád vagy akár Rogán Antal kérne fel valamilyen munkára, ami egyébként tök jó ötlet lenne, és szó sem lenne propagandáról, igent mondanál?

De örülök, hogy ilyen még nem fordult elő az életemben! Valószínűleg nem vállalnám, bár nem tudom, mire kérhetnének ők fel. De ha lenne egy személyes, politikától teljesen független történetem, amit csak úgy tudnék megvalósítani, ha együtt kellene dolgoznom egy olyan producerrel vagy gyártó céggel, akivel vagy amivel nem feltétlenül egyeznek a politikai nézeteink, azt el tudom fogadni. Nem érzem a sajátoménak a szekértábor-logikát, szeretek függetlenül gondolkodni minden egyes kérdésben – de lehet, hogy ez naivitás, vagy nagyképűség, hogy azt gondolom, megtehetem, és mondhatom, hogy amíg nem kerül a függetlenségembe, addig miért ne.

A Memo egyik producere Kálomista Gábor volt, a filmet az ő cége, a Megafilm gyártotta, és pont akkor mutatták be, amikor Kálomista miatt kirobbant egy botrány: mivel a Kút című filmben a megkérdezése nélkül szerepelt az arcképe pár másodpercig, legalább két olyan filmessel szerződést bontott, akinek köze volt ahhoz a filmhez, emiatt pedig csaknem 700 filmes aláírt egy felháborodott petíciót. Ebben az esetben tehát szerintem nem pusztán szekértábor-logikáról van szó, hanem egy konkrét eset miatti szolidaritásról.

Én elsősorban ahhoz a 70-80 emberrel vagyok szolidáris, akikkel együtt dolgoztam ezen a filmen másfél évig. Nem tudom, mit mondanék, ha nem ez lenne a helyzet. Nem akarok hátrafelé rugdosni, pláne egy olyan szituációban, amikor minden segítséget megkaptam egy filmhez, amire büszke vagyok és amire minden résztvevője büszke lehet. Nem az a dolgom, hogy a Kút című filmmel foglalkozzak; én azokért az emberekért vagyok felelős, akik a Memóhoz adták a tehetségüket.

Viszont ebben a helyzetben te akkor is döntesz valahogy, ha nem akarsz dönteni, mivel a hétszáz név mellett már az is állásfoglalásnak tűnhet sokaknak, hogy a te neved nem szerepel az aláírók listáján. Vagyis sokan tulajdonképpen egy olyan választ hallanak tőled, amit nem mondtál ki.

Ezt most nekem le kell nyelnem. Ettől még, aki ismer, pontosan tudja, ki vagyok. Nekem csak abban lehet bíznom, hogy amit az elmúlt húsz év alatt csináltam ebben a szakmában, az elég ahhoz, hogy elhiggyék rólam, megfontolt döntéseket tudok hozni. Ha nekem pár éve nem volt gondom azzal, hogy Kálomista megcsinálja az ifjúsági regényem, A kőmajmok háza tévéadaptációját – amivel senki más nem keresett meg, csak ő –, akkor

most sem fogok magam köré köpködni, mert forogna tőle a gyomrom.

Bár így is elkeserítő ez az egész, nem látom, hogy ennek a helyzetnek bármi értelme lenne. Végtelenül rossz helyzetbe hozta azokat a pályakezdő alkotókat, akik aláírták, hogy nem hajlandóak az egyik legnagyobb tévés beszállítóval dolgozni. Szerintem ebből a történetből senki, de senki nem jött ki jól.

A történet külön pikantériája, hogy a Kútban Kálomistának pont az a mondata szerepelt, amiben Schilling Árpádnak, a Krétakör vezetőjének, korábbi állandó alkotótársadnak szólt be, és amiben a te életműved egy részét vette semmibe.

Ez így van, de ezzel visszatérünk a Memo alaptémájához: mire emlékszünk, és ha emlékszünk is, meddig dédelgessük a sérelmeinket? Az, hogy Kálomista ilyen előzmények után felhívott, nekem ez pont azt jelentette, hogy van esély politikamentesen, szakmai alapon együtt dolgozni ebben az országban. És amíg nem tapasztalok sanda szándékot, én elfogadok egy ilyen gesztust. Íróként elképzelt konfliktusokat generálok, és örülök, ha sikerül létrehozni egyet. Az életben viszont nagyon hálás vagyok, ha meg tudok oldani egy ellentétet, mert az írásból tudom, mennyire nehéz feladat ez. Szóval fontos és emlékezetes kihívása ez most az életemnek, bár bevallom, nem ilyen premierről álmodtam elsőfilmes rendezőként.

A Bárka kapcsán és most is békésen beszélsz. Düh, harag, agresszió nincs is benned?

Alapvetően békés embernek tartom magamat. Valószínűleg bennem is van düh, és néha ki is csap belőlem, de nem szeretném, hogy ez irányítsa a döntéseimet.