További Múlt-kép cikkek
A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.
A lovak szemében szomorúság lakott. Szuszogásukban megbújt némi bánat is, ügetésükben türelmetlenség toporgott. Minél többször figyeltük az állatokat, annál erősebbé vált bennünk a vágy, hogy végigsimítsunk drótszőrük tengerén. Egyszer szénát is vittünk a páráknak, de azt is csak messziről hajítottuk feléjük. Pedig a fuvaros akkor bent ügyködött a házban, a lovakat rövid időre parkoltatta a kapu előtt, ugrásra, menetre készen. A szél a szénát felkapta, vitte mindenfelé, ároktőbe, magasba, a lovak velünk együtt bámulták a szétszálazott kavalkádot. Mire a fuvaros visszaült a bakra, nyoma se volt szélnek, szénának. Mi pedig ki tudja már, merre jártunk, futottunk kacagva.
Egy késő nyári napon ordibálásra lettünk figyelmesek csatangolás közben. Előbb János kiáltása vegyült a déli harangszóval. Volt benne juj és nem kevés jaj, és néhány olyan szó is, amit tapintatos férfiember nem használna asszonyok előtt, gyerektáborban, áhítattal teli csöndben. Aztán megjelentek a lovak. Habzó szájjal, csatakos testtel robogtak. Fenevadként vicsorogtak. Mögöttük a kocsi fél oldalára dőlve csúszott, pattogott, a rajta lévő szódásüvegek lövedékként csapódtak kerítésnek, ház falának.
Amikor a furcsa fogat eltűnt a kanyarban, nem sokkal utána pedig az út fölött sprintelő, óbégató fuvaros, egymásra néztünk mi, nyúlánk kamaszok, és arról értekeztünk hosszan a remegő napkorong alatt, hogy azok a lovak alighanem vigyorogtak, szemükben pedig már nem a szomorúság lakozott, hanem a szabadság tüze lobogott.
A fuvaros idővel másféle lóerőre cserélte jószágait. A furgon platójáról időnként így is az útra hullott egy-egy szabadságra vágyó szódásüveg. Koppant, robbant, pukkant vagy csak repedt, de olyan pusztítást nem láttunk többé, mint amit a lovak okoztak, amikor mindenfelé partra vetett halként, mozdulatlanul, megcsonkítva hevertek a szódásüvegek, meghasadt testük résein át az élet vize bugyogott.