Dani erre csak annyit felelt, a maga csöndes, visszafogott stílusában, amiért nem egyszer ráhívták már a rendőröket, mondván ölni készül, esetleg mészárlásra; és homlokán is csak éppen annyira dagadtak ki az erek, mintha vére helyett az Amazonas folyna odabent, hogy minek a cirkusz egy ilyen selejt miatt, amelyik annyit sem bír ki, hogy egy százhússzal robogó járműtetejéről a földre huppan, máris alkatrészeire bomlik.

Legóhűtő, magyarázta kalimpálva, miközben egy deformálódott hűtőszálat rugdosott az árok felé, és arra is utalt, hogy egy ilyen vasat egyetlen délután alatt összeforraszt, abban aztán a legnagyobb hőségben is friss marad a hús, a tej, de Niné ekkor már karba font kézzel, könnyű terpeszben állt a Hegyeshalom felől fújó szélben, ruhájának szélét a légáramlat fel-felkapta, és Dani megértette a feléje áradó csönd lényegét.

Visszaült a volán mögé, intett Ninének, hogy indulhatnak, és mintha mi sem történt volna, Dani fordított a kormány kerekén, tekerte hosszan, egészen addig, mígnem a Lada orra ismét a sógorok földje felé nem mutatott. Ekkor a pedálra lépett, gázt adott. Rutinból még megkérdezte Ninét, hogy előkészítette-e az útleveleket, mert az osztrákokhoz nem lehet csak úgy betörni, akkor sem, ha odaát a boltok kánaánja várja a magyarok hadát.

Niné némán bólintott, Dani némán vezetett. Tekintetével sóvárogva nézte a szembejövő autók karavánját, a Wartburgok, Dáciák, Trabantok és Ladák tetejére kötözött hűtő- és mosógépek felvonulását, és arra gondolt, hogy bárcsak a tető csomagtartó vasáról leomló kötél csomója ne csapkodná a hátsó szélvédő üvegét.