Történetünk azokban az időkben játszódik, amikor még jelentős mennyiségű hó hullott a tájra. Globális felmelegedésről akkoriban még csupán egyetemeken és pogácsaillatú konferenciákon értekeztek, a klíma főként tudományos iskolák előtagjaként jelent meg a hírekben, az időjárás viszont többnyire az éghajlatnak megfelelően alakult. Ez a mi esetünkben praktikusan annyit jelentett, hogy nyáron meleg volt, télen meg hideg – és hullt a hó.

Olykor nem is kevés. Az egyik ilyen hóesővel érkező decemberben néhányan megmásztuk az egyik rejtélyes, ég felé domborodó sárkupacot, és ami szánkó csak létezett, addig csúsztunk le és másztunk fel újból, mígnem a hó eltűnt, és már csak a fagytól csillogó zsíros földön száguldottunk, de csakis azon a néhány méteren, amely abban a pillanatban a boldogság szinonimájaként vésődött a tájba és vele együtt testünk minden porcikájába.

Néhányan idővel, felnőve megjártunk magasabb csúcsokat is, messze a fák koronája fölötti régiókba jutottunk. Onnan siklottunk lécen, csúsztunk szánkóvason, arrafelé még a havas csúcsok látványa is démonian igéző. A világ onnan nézve a végtelenbe nyúlik, vannak pillanatok, amikor elhisszük, hogy felnyúlva az égbolt is megérinthető.

Mégis, legyen a hegy isteni léptékű, a pálya piros vagy fekete jelzésű, egyetlen lanovka, felvonó nem képes olyan magasba húzni a lelket; egyetlen, kilométereken át kanyargó sípálya tökéletessége nem képes felülírni azt az élményt, amit egy alföldi gyermek a szántóföldek tengersíkjától alig öt méter magasan érez. Mert a lényeg mindig az első találkozás pillanatában lakozik, minden hasonló élmény csupán annak felidézését jelenti. Kétezer méter magasan síelve a föld ugyanolyan fagyosan zsíros alattunk, és miközben száguldunk a völgytalp felé, lélekben ugyanazok a kölykök vagyunk, akik ötméternyi csúszás után is úgy képzeltük, hogy az élet part nélküli folyó az időben.