Egy fogolytáborból azonban, valahol a semmi végén, az ember nem akkor indul útnak, amikor kedve támad. Az őrök folyton mondták, ha valakinek szökésen járna az agya, csak rajta, mert azzal vagy a tél végez, vagy a farkasok, vagy a medve, amelyik a farkasokat öli, lőszert ők emberre nem pazarolnak. A fegyver a vadak ellen van, a fejsze a favágáshoz és a folyóra feszülő jég töréséhez kell.

A barakkokból nem is mozdult senki. Az, hogy a két férfi mégis útra kelt, csak azért volt, mert valakinek mindig mennie kell. Vinnie a hírt, az életét is felajánlva az isteneknek, hogy a semmi peremén van egy tábor, ahol elárvult lelkek vacognak, s ahol az őrök is foglyok, az esztelenség rabjai.

A két férfi két hétig taposta a napokat, és minél közelebb jutottak otthonukhoz, annál távolabbinak érezték az érkezést. Aztán, egy szélcsendes estén, az egyik férfi megállt. Karácsony van – mondta. Körülöttük a végtelenség párája remegett. Leült a földre, lábát maga alá húzta. Szoborként ült. A másik férfi is lehuppant mellé.

Nem szóltak egymáshoz, a csöndet hallgatták. Mindketten tudták, miért pihennek ilyen hosszan. Távol mindentől, otthontól, családtól. Azokban a percekben mégis ott volt velük mindenki és minden emlék, amit valaha is megéltek és amire vágytak. Szakállukra jégtüskéket rakott a karácsony. Mégsem fáztak, mert tudták, ajándékot kaptak. A reményt, hogy hazatérnek, és tudták, ennél szebbet nem is kaphatnának, és soha nem is adhatnának.

A történetet az egyik férfi mesélte még a múlt században. Mindketten épségben hazaértek, megnősültek, hosszú életet éltek. Hogy napjaik, éveik boldogan teltek-e, nem tudom, de amikor ezt a történetet hallottam, azt gondoltam, hogy a remény, ami a semmi közepén a lelküket átjárta, különös, semmihez nem hasonlítható ajándék lehet. Azóta is, ha megkérdezik karácsony előtt, mire vágyom, az első gondolatom ez: reményre. És tudom, már meg is kaptam. Ezért is adom most tovább, ezzel a történettel. Hátha másnak is örömöt szerez.