A cukrászda tulajdonosa mást gondolt az emberi bőr és a kirakatüveg kapcsolatáról. Így amikor Medve úr – merthogy a cukrászt mindenki csak így hívta, amit leginkább rezgő tokájának, valamint a köténye alsó széle alá csüngő hasának köszönhetett – termetét meghazudtoló lendülettel kipördült az utcára, egyik kezében összegyűrt újságpapírt szorongatott, a másikban ablakmosó spriccelőt, és azt üvöltötte, hogy „eredj innen, kölyök, nehogy összezsírozd a süteményeimet”.

S míg Medve Úr a kirakat üvegével bíbelődött, a fiú pár lépést hátrált. Nem futott el. Tudta, a cukrász kínosan ügyel a rendre. Azzal is tisztában volt, hogy a kirakat olyan, mint az újságok címlapja: amit az ember nem lát, nem olvas, az olyan, mintha nem is volna. Amiről viszont beszélnek, az előbb vagy utóbb megjelenik a címlapon. A sütemények ebben az olvasatban fényképek, címszavak, amitől a vásárló kedvet kap ahhoz, hogy belelapozzon az újságba. A maszatos üvegtől pedig, ugye, kinek támadna gusztusa benyitni egy cukrászdába?

A fiú lehetett vagy tizennégy éves. Tenyerének lenyomatából üvegbe karcolt díszt lehetett volna készíteni, de a fiú megvárta, amíg Medve úr végez a kirakattal, majd miután az öreg visszabújt a cukrászda vésett üvegtáblájú, fakeretes ajtaja mögé, újból a sütemények kirakatához lépett. Gyomrába ekkor szűkülő érzés költözött. Előbb a kezet látta meg, amint a piros színű süteményt kiemeli a többi közül. Szőrös kéz volt, vastag hurkaujjak matattak a tálcán. A fiú arra gondolt, hogy egy ilyen kéz méltatlan ahhoz, hogy elragadja a piros színű gyönyörűséget. Az ujjak között törékeny semminek érezte az ő málnaillatú álmát.

Felsóhajtott, nagyot nyelt, elhúzódott a kirakat üvegétől. Elképzelte, hogy bent ül valamelyik körasztalnál, éppen most hozzák ki a süteményt; lapos tányéron feszít, és arra vár, hogy apró fejű villával megroppantsák fényes cukormázát, hogy megmutathassa végre csodájának lényegét, a piskótalapok közé pakolt krémes réteget.

Ahogy a fiú erre gondolt, ösztönösen elindult, bele a vasárnap délutánba. Kezét zsebre vágta, fütyörészett. Szájában az eper ízét érezte, orrába málnaillat költözött. Fejében egy születő vers szavai kavarogtak, próbálta sorrendbe tenni az elméjéből kiröppenő sorokat. Mire a sarokra ért, valamelyest már össze is álltak. Mondókaként ismételgette, el ne felejtse: „De szeretnék gazdag lenni / Egyszer libasültet enni / Jó ruhába járni kelni / S öt forintért kuglert venni...”