Mert a férfiak, lássuk be, ilyet is tudnak, ha ereikben a vér megindul. A várhoz is saját kulcsot adnak, de azt már nem árulják el, hogy az csak a toronyszoba zárját nyitja. Ám miközben lágyan pengetik a macsólantot, és még az Amazonast is képesek volnának kimerni a medréből, az ő mellkasuk mögött is csak egy kisfiú gubbaszt. Minden ember oda menekül, ha fel akar nőni, valahová a bordák mögé, és ettől a szívük úgy pörög, mint Lajcsinál a villanyóra... Ja, az nem is pörög, mindegy, úgyis érti, mit akarok mondani ezen az utolsó éjszakán.

Nem, nem halunk meg. Ez az év utolsó éjjele, arra értem. És aki bánatosan billen át az új évbe, annak minden napjába beköltözik a szomorúság. Hogy honnan tudom? Egy éve ugyanilyen bánatos szemmel vártam, hogy a nagymutató rámásszon végre a kicsire. Azt reméltem, ez a mozzanat elhozza majd a változást. De már tudom, az idő nem létezik. Vagy ha mégis, az maga az állandóság. Nem, ezt sem olvastam, csak abban a pillanatban, amikor a nagymutató lefordult a kicsiről, ugyanolyan szomorúan álltam a szoba közepén, mint egy perccel korábban, s mi ez, ha nem a bizonyosság: az időt nem érdekli, hogy boldogok vagyunk-e, vagy szenvedünk.

Vagyis ha rám hallgat, ma este már ne foglalkozzon a szív dolgaival. Nézzen körül, mennyi ember ropja izzadásig. Mennyi arc, mennyi élet, mennyi saját pillanat. Most lássa ugyanezt zene nélkül... Lám, tud mosolyogni is.

Most megyek. Csak ide, a másik szobába. Ott van még néhány bontatlan száraz. Ha eleget nevetett önmagában, egyetlen küszöbön kell átlépnie. Persze, koccinthatunk, ha még ott leszek. Ha meg nem, mintha itt sem lettem volna. Hogy mit kívánnék jövőre magának? Csak annyit, hogy maga is legyen boldog, ne csak az új év...