Szövetnadrág, piros pulcsi, lapos cipő, az iskolába vezető úton pedig nesztelenül lépkedett. Árnyékként suhant házfalakon. Az ugyan gyakran megesett vele, hogy olyan lassan próbált lépni, amennyire csak tudott, már-már szoborként állt a járdán. Arra várt, hátha az árnyéka egyszer lehagyja őt, továbblép a fehérre meszelt vályogon. Ilyen szép gondolat persze csakis egy gyermek fejében születhet. Álom ez is, semmiből érkező és ugyanoda tartó. Olyan, mint amikor reggel elhisszük, hogy mindaz, amit éjjel csukott szemmel láttunk, az valóság, Manó hitt a csodákban. Még akkor is, ha arra már egészen fiatalon rájött, hogy a csodára többnyire sokat kell várni. Olykor, vagy talán egy egész élet kevés hozzá.

Egy napon az iskolában, a fizikaórán a fényről, a hőleadásról tanultak. Manót elvarázsolta a gázok, gőzök, a színképek világa, a láthatatlan sugarak birodalma, így aztán, amikor eljött a nap, és kiírták a farsang időpontját, már tudta, minek öltözik.

A nagy napon, amikor a fél iskola királylánynak és hercegnek öltözött, akadt azért bűvös kocka is, és néhány indián, Manó beállt a felvonulók sorába. Egyszerű, testhez simuló szürke ruhát viselt, szürke cipőben toporgott. Arcát különös búraszerű, a tarkó irányába szűkülő kartonkúpforma övezte. Mintha egy nővér fején előre csusszant volna a csúcsos fityula. Matyi bá' kérdezte is tőle, hogy idén tán csak nem apáca, mire Manó azt felelte, hogy ő bizony most kvarclámpa. Tekintetéből melegség sugárzott, és Matyi bá' esküdni mert volna rá, pedig először bizonytalanság fogta el, hogy a lányból úgy árad a jóság és a szeretet, ahogyan a kvarclámpából a hő. És azon a délutánon, amerre Manó elhaladt, mindenki mosolygott, és nem is tudták, hogyan lehetséges ez, de amint a lány árnyéka rájuk vetült, lelkükbe mennyi nyugalom költözött.