Bányai Bertold, a városi tűzoltók erős markú, ám galamblelkű parancsnoka úgy ült a tűz előtt, akár egy szobor. Az önmagába zuhant máglya maradványai körül csillogó szemű kölykök gubbasztottak, táborozók rövid gatyában, néhányuk vékony botot szorongatott, a lángnyelvek fölött üvegesre sült a szalonna. A kölykök tudták, most nem szólhatnak, mert Bertold bá' mesét mond. És ha ő beszél, legfeljebb a zsír serceghet. A parancsnok pedig némi összpontosítás után belekezdett esti történetébe.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy mindezt kitaláltam. Úgy könnyebb volna elhitetni. Mégis elmesélem, mert ha csak egyvalaki felismeri benne önmagát, sorsának törékenységét, nem éltem hiába.

Minden a viharral kezdődött. Fiatalkoromban, amikor éppen csak tisztté avattak, elvittek egy nemzetközi tűzoltóversenyre Grúziába. Ezt az országot ma már Georgiának kell mondani, de ne kérdezzétek, hogy ennek mi értelme, hiszen Bécsre sem azt mondjuk, hogy Wien, de a lényeg az, hogy eljutottam a Kaukázusba. Erről a hegységről bizonyára tanultatok már, az Eurázsiai-hegységrendszer része, vagyis ősi, kövei istenek csontjaiból keletkeztek.

Szóval, két verseny közben ide mentünk túrázni, amikor egy grúz, vagyis ma már úgy kell mondani, hogy kartvél tűzoltóval, Sotával lemaradtunk a többiektől. A vihar ekkor támadt ránk. Legszívesebben átkoztam volna az eget, amikor a jégdarabokkal kevert eső a nyakunkba hullott. Nem szerettem volna magamra haragítani az isteneket, bár, ahogyan elnéztem a semmiből támadó förgeteget, tudtam, ezzel már elkéstem.

– Erre gyere! – kiáltotta ekkor egy hang az esőfüggöny mélyéből, és a következő pillanatban megjelent a hanghoz tartozó viharkabát is. Sota próbálta túlharsogni a villámok nyomában ébredő dörejeket, de belátta, ez képtelenség, így megragadta a karomat, és mutatta, hogy kövessem.

Istenemre mondom, alig tíz métert mentünk, így is bőrig áztunk, mire behúzódtunk egy barlang árnyékába. Sota előre ment, én meg utána.

– Hová rohanunk? – jegyeztem meg, majd először bizonytalanul, aztán egyre határozottabb lendülettel lépdeltem utána. Sota olyan fürgén haladt a vaksötétben, mintha az orra előtt lámpást tartott volna.

– Hamarosan odaérünk – hallottam a választ, de ekkor már jó ideje mentünk, és ettől a szívem gyűrött galacsinná változott, majd éreztem, a lábaimban szétárad a félelem. Ez csak adrenalin, motyogtam magam elé, ez csak kémia, de zakatoló szívem ettől nem vert lassabban. Belső fülemben harangnyelvként kapálódzott a hamarosan szó. Ide-oda lendült, sehol sem kondult.

De mentem Sota után, lépteim ütemét a torkomban dobogó szívem ritmusa adta, és amikor már azt hittem, az út a végtelenbe fut, fényt láttunk magunk előtt. Sota szótlanul hátrapillantott, tekintetében büszkeség lakozott, majd néhány pillanat múlva ott álltunk a hegy mélyének közepén. A világosság épphogy kitöltötte a gigászi méretű üreget, és középen, ott, ahol a tér mértani közepét sejtettük, egy kastély méretű gránittömb tetején megpillantottunk egy széttárt karú, térdelő óriást. Csuklóján lánc feszült, feje mellkasára hullott.

A látvány éppen úgy tárult elénk, ahogyan a képeken láttuk, ahogyan a festők Prométheuszt elképzelték. Mert az óriás nem volt más, mint maga az egyik titán, akinek az emberiség a tüzet köszönheti. Igen, a tüzet, amit az istenektől lopott. Azt a szépséget, amin most a szalonnátok is sül, és azt a szörnyeteget, amire ha nem vigyázunk, elemészt mindent, erdőt, házat, sok gyönyörűséget, amit ember alkotott.

Tudom, most azt gondolják, hogy mindezt csak kitaláltam, pedig úgy álltam akkor a leláncolt titán előtt, akit a főisten Zeusz azzal büntetett, hogy bezárta a hegy gyomrába, és májából mindennap egy sas falatozott, ahogyan most itt ülök előtettek. Persze félelmetes, belegondolni is szörnyű, milyen szenvedésre ítélték Prométheuszt csak azért, mert nekünk, embereknek adta a tüzet, de tűzoltóként azt mondom, hogy ezzel együtt nagy terhet rakott az emberek vállára. Mert a tűzre vigyázni kell, nem csupán őrizni, hogy meleget adjon, hogy ételeinket megfőzze, a fémeket megolvassza. A tűzoltók érzik csak a felelősség súlyát.

Ám mindezt nem csupán ezért mondtam el, hogy megismerjék Prométheusz történetét, hanem azért, mert én is ott, a hegy mélyén értettem meg, hogy mi, tűzoltók valójában kinek is köszönhetjük a munkánkat. És ott tudtam meg, hogy Zeusz nem csupán az istenek istene, de valójában az emberiség első tűzoltója is. Amikor ugyanis megtudta, hogy Prométheusz a tüzet az istenektől ellopta, és az emberekhez vitte azért, hogy kiemelje őket az állatvilágból, az összes tüzet eloltotta a Földön, sötétségre ítélve bennünket ezzel, és arra kárhoztatva, hogy a húst nem sütve, hanem nyersen együk. S hogy most mégis sütjük a szalonnát, annak is története van, de ezt majd máskor mesélem el. Most inkább együnk, mert megéheztem.