Most azokról mesélek, akik ezt az országot felépítették. Legalábbis részben, ám nélkülük nem volnának ma gátak, sem utak, a mocsarak fertőként gőzölögnének, és víz- és egyéb csövek sem futnának a mélyben.

Vagyis most csak egyvalakiről mesélnék, akiből nem lett soha gödörgazda, nevére munkalapot sem írtak. Ő csak ment, ha hívták, és mindig hívták, vagyis mindig ment, a nap végén pedig úgy volt jó a kimutatás, ahogyan a brigádvezető nyálazott ceruzával számokat rajzolt egy papírra.

Palkót szótlan embernek ismerték. Arcára az idő annyi barázdát húzott, ahány árkot ásott és temetett, bőrének színe a nedves földre hasonlított, egyik szemében a Hold, a másikban a Nap korongja ragyogott. Tenyerét ásó, csákány, lapát nyele törte szikesre, a taligát meg addig-addig tolta, hogy ujjait már rendes ökölbe sem tudta szorítani. Fogásnyi lyuk mindig maradt, a kubikosok perselye: ha az egyik oldalon bedobták a forintot, a másikon kiesett. De átment azon minden, élet, idő, emlékezet.

Ezért is becsülték azt a kubikost, aki tudta, és nem hadakozott ellene, hogy őt a sorsa a földhöz tapasztotta. Irányba lehetett állítani, átment minden erdőn, vízen és szárazon. Az ilyen férfit szerették az asszonyok, mert az ilyen ember olyan, mint a jószág, amit ha útnak indítanak a mezők felé, s miután jóllakott vagy kedvére kószált, estére hazatért.

Ilyen csöndes, magába forduló, folyton hazatérő ember volt Palkó. A hét elején kiállt a kapuba, a napfény már a brigádsorban találta. Vitte a szíve, hátán a málhája, benne kenyér, hagyma, szalonna, vékony kolbász, egy hétre nem elég. Az Alföldről a tótokhoz járt, falvak között ásott földet, soványka utak maradtak utána. Házaknál éjszakázott, gyakran ágyon osztozott valamelyik földivel. Olykor meleg étel is került elé, meg ünnepi asztal, és megesett, hogy a csűr félhomályában egy-egy szoknyaminta is körbefordult.

Mert a muszáj dolgok rendre visszatérnek. Önmagukért, önmaguktól, de sosem azért, mert valaki előre látta vagy tudhatta volna. Mert rendje van a napoknak, heteknek. A hétfő után sosem jöhet szerda, a reggelt nem előzi délelőtt, ahogyan az ásó fordítja a földet, nem pedig fordítva. Palkó is azt tette mindig, ami éppen soron következett, ezért sem látott abban semmi különöset, ahogyan élt. Ahogyan érkezik, úgy esik, mondogatta, nagy jelentőséget annak sem tulajdonított, ha az éppen fájdalmat okozott, vagy pillanatnyi boldogságot. Honnan is tudhatta volna, hogy kérges földet rendszerint kérges szívű férfiakkal töretnek kérges szívű hatalmasok.

Ment, dolgozott, hazatért, és közben sokadmagával felépített egy országot. Vagy ha egy egészet nem is, annak egy részét. Palkó az egészet sosem látta. Talán nem is érdekelte. Ő csak három dolgot tudott. Menni, dolgozni, hazatérni. Péntek este, szombat reggel benyitott a kertkapun, megölelt asszonyt és gyereket, hétfőn indult utat ásni, töltést rakni, városoknak helyet csinálni. Élet ez is, örök verbunk, férfitánc.

Amikor Palkó évtizedekkel később végleg hazatért, és már a szerda is a kerti lócán találta, összeszorított öklének résén, mintha csak egy távcsövön át nézne, találgatta, milyen messzire jutott a házától. Ám akárhányszor így tett, szeme folyton bepárásodott. Először megrémült, mert azt hitte, sír. Aztán arra gondolt, ujjai között talán a szél fúj, attól könnyezik. Próbálta öklét szorosabbra zárni, de egy nyélnyi rés mindig maradt.

Csöndes napokra néma évek fordultak, és Palkó rendszerint a lócán ülve várta a holnapot. Kezét olykor a szeméhez emelte, mintha valamit vagy valakit várna, majd egy napon, talán péntek volt, de az is lehet, vasárnap, öklének résén keresztül meglátta önmagát. Az út szélén haladt, lassan lépdelt, egyenesen feléje. Palkó tekintetét elkapta kezétől, hunyorgott, de az út üres volt. Csak amikor újból belenézett öklének résébe, akkor látta megint önmagát. Egészen közelre érkezett, meg is érinthette volna. Öklét a másik szeméhez emelte, most ahhoz, amelyikben a Hold korongja ragyogott. Abban is önmagát látta.

Szívébe ekkor boldogság költözött, és ott, ültő helyében, vasalt nadrágban és fehér ingben átzuhant öklének résén. Oda került, amire azt mondják, az maga az élet, az idő és az emlékezet. Csak üres lóca és ez a történet maradt utána.