Merlin büszkeségét egy tükör törte darabokra. Mintha vonzotta volna a falnyi felület, lábára csatolt, kerekeken gördülő ördögi masináján megállíthatatlanul száguldott feléje. Honnan is tudhatta volna, hogy amikor egy ekkora felületű tükör szilánkokra robban, arra a holtak is felfigyelnek.

Ez történt 1760 februárjában. Nem messze a London Court labdatermétől, a Szent Pál-székesegyház tömbje alatt, az altemplom egyik elfalazott, titkos termében megmozdult egy szarkofág teteje. A súlyos kőlap oldalra csúszott, a kőkoporsó mélyéből egy árnyék emelkedett ki. Kisurrant a székesegyház kapuján, suhant falakon, siklott házak oldalán, meg sem állt a London Court labdaterméig, majd leereszkedett a báli forgatagba, és a tükör mögül nézte, hogy egy bizonyos John Joseph Merlin nevű férfi éppen feléje száguld házilag készített, kerekekkel felszerelt korcsolyáján. Még a hegedűszót is hallotta, merthogy a feltaláló suhanás közben némi éteri muzsikával próbálta szórakoztatni közönségét.

– Gyere csak, gyere – suttogta az árnyék, és ködszerű ujjával igazított Merlin robogásának irányán, így a férfi teste éppen a tükör közepébe csapódott. A feszített üveg ezer darabra robbant, és miközben mindenki a feltaláló állapota miatt aggódott, az összegyűlt tömegben az árnyék emberi alakot öltött. Letérdelt a vérző fejű férfi mellé, és ennyit mondott:

– Köszönöm, Johnny.

Aztán átsuhant a bálozók sokaságán, kilépett az utcára. Nesztelenül, végig árnyékban haladt. Kabátjának szárát nem fogta össze, hagyta, hogy a nyirkos londoni tél átölelje testét.

Merlint a barátai vitték haza. Felkísérték szobájának ajtajáig, és addig nem engedték be, amíg meg nem ígérte, hogy mára már nem tervez újabb mulatságot. Bemegy, lefekszik, és végre kialussza magát.

A feltaláló a bejárati ajtó mellé tette törött hegedűjét, rádobta kerekes találmányát, majd éppen gyertyát készült gyújtani, amikor egy hang a sötétben megszólalt.

– Minek ide fény?! Csak ülj le, és figyelj!

Merlin ereiben megfagyott a vér. Ujjával kitapogatta a szék támláját, leült. A mindent kitöltő feketeségbe bámult. Szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, de érezte a másik jelenlétét. Az ágya szélén ülhetett, talán el is dőlt a takarón.

– Ki maga? Mit akar tőlem?

– Mondjuk úgy, hogy én vagyok te, te meg én – felelte a hang. – Ezt elsőre nem könnyű megérteni.

Merlin tényleg nem értette. Zenész volt, és feltaláló. Az élete olyan rémesen egyszerű mederben folyt, hogy még irigyei sem akadtak. Miközben csuda dolgokat alkotott, és nem csupán hangszereken. Megépített például egy sípládát, lényegében a verklit. Köszvényeseknek tervezett kerekeken guruló széket, de irányíthatót; és feltalálta a légnyomás változásaiból energiát nyerő örökmozgót is. Most pedig ezt a lábra csatolható rollert akarta megmutatni közönségének, csak éppen azt nem tudta, hogyan kell azzal biztonságosan megállni. Most mélyen a zsebébe nyúlhat, egy ekkora tükör, amilyet a teremben rommá robbantott, nem olcsó mulatság.

– Minek töröd magad ezeknek? – szólalt meg a hang újból. – Mi ennél okosabbak vagyunk.

– Mi? – kérdezett vissza Merlin.

– Mi, Merlinek – felelte a hang. – Ezerkétszáz éve még úgy hívtak, hogy Myrddin, de ezek még a nevünket is elfelejtik. Igazából csak azért vagyok itt, hogy megköszönjem, amit értem tettél.

Merlin nem tudta, hogy bármikor bármit tett is volna a sötétségben rejtőző idegenért.

– Ez az egyik útja annak, hogy visszatérjünk – folytatta a hang. – Most már tudod. Ez az én ajándékom neked, Johnny, vagy hívjanak most minket bárhogyan is. Ne feledd, ha valahol egy tükör összetörik, egy lélek visszatérhet a holtak birodalmából.

– Mi az, hogy visszatérhet?... – kérdezte Merlin, de választ már nem kapott. Az asztalon lévő gyertya hirtelen lángra lobbant, a szobát kitöltő fényben egy árnyék suhant át a falon.

Merlin a fejéhez kapott, és arra gondolt, sérülése talán súlyosabb, mint azt hitte. Az ágyához botorkált, leült, ruhástul a hátára dőlt. Egy ideig bámulta, ahogyan a gyertya lángjának árnyéka a plafonon táncol, aztán elaludt.

John Joseph Merlin másnap kipihenten ébredt. A feje még zúgott, a testét összevagdaló szilánkok helye égette bőrét, ám gondolatai a tegnaptól messze jártak. Figyelmét lekötötte új találmánya. Azon töprengett, hogyan lehetne azt tökéletesíteni, s hogy az utókor vajon emlékezni fog-e a nevére: Merlin.

Behunyta szemét. Eszébe jutott esti álma. Újra találmányán suhant, ám ezúttal nem azon a furcsa, kereken gördülő szerkezeten, amivel az esti bálon megszégyenült. A lábán piros színű, csatokkal ellátott, bokáját szorosan tartó, magas szárú cipőt viselt. A talpára erősített sínen négy, sorba állított apró kerék vitte előre. Furcsa, üvegszerű, tükörablakokkal megrakott, égbe nyúló házak között gurult. Az úton nem lovak húzták a kocsikat, az emberek színes dobozokban utaztak, az égen fémtestű szörnyek repültek napfényben csillanó szárnyakon. Merlin bárhová nézett, a kirakatokban önmagát látta elsuhanni, és esküdni mert volna, hogy amerre elhaladt, a falon nem egy, hanem két árnyék követte.