Serceg a zsírja, mintha könnye hullna, zokog a szalonna a tűz fölött. Béla jó kilónyit vett a piacon, azt mondták, mangalica, de Béla tudta, hogy a hentes hazudik. Csak azért mondja mindenre, hogy áruja nem sima disznó, hogy drágábban adhassa.

Béla szerint a hentes mangalicát legfeljebb a tankönyvekben látott, de ez nem csoda, hiszen tavasszal még biológiát tanított a városi gimnáziumban, csak aztán jött a járvány, a fizetésemelés meg valahol a múltban ragadt, és ez az addig becsületes tanárember átképezte magát hentesnek. Kellő távolságtartással, szigorúan online. Nyár elején debütált a pult mögött, és Béla mindjárt a felsálakkal és karajokkal megrakott premieren rájött, hogy a derék pedagógus, aki ezentúl már hentes, a borjú helyett birkát adott, a lábszár helyett combot, a T-bone steakre pedig azt mondta, hogy lapocka.

Béla első gondolatra legszívesebben a panaszkönyvet kérte volna, de aztán meglátta a férfi szemében a bánatot. A tanárból lett hentes úgy nézett maga elé, mint akiben csak most tudatosult, hogy ezentúl kidekázva éli az életét. Így hát Béla nem szólt, csak eltette a húsokat, és most sem reklamált, amikor rásózták ezt a mangalicának mondott közönséges disznószalonnát. Ez, végül is, szinte már telitalálat.

Mi ez az apró tévedés az ő hatalmas csalódásához képest. Két hónapja még felesége volt, szép lakása, három szoba, polgári, gyalog két perc se a főtér. Aztán az egyik napon, ahogyan Cseh Tamás is megénekelte a Volt osztálytárs című nótában, az történt, hogy

„Túl jó is volt az egész talán

Rég nem is ő babám már.”

A fene sem gondolta volna, hogy Vári Pista egyszer csak feltűnik a múltból. Vári Pistáról annál többet nem kell tudni, hogy gimisként Béla mostani feleségével járt. Nagy szerelem volt, „ahogyan az megírva a nagykönyvben”, dúdolta Béla, és a felesége olyan könnyedén lépett le mellőle tízévnyi házasság után, mintha soha nem is lett volna egyetlen közös pillanatuk. Vári megjelent Merlin mosolyával, s már vitte is az asszonyt, mintha mindig is az övé lett volna.

A válóper vihara elsodorta a szép lakást is, mert az ügyvédek azt mondták, hogy az közösen szerzett vagyon, a fele az asszonyt illeti, bár Béla nem értette, hogy a szobákat hogyan is lehetne kiporciózni. Egy szoba mennyit ér? Négy év házasságot, vagy kettőt? A nappaliban benne van a karácsonyok emléke, a hátsó szobában meg az elfojtott sóhajok is? A boldogság ilyenkor hova bújik, melyik sarokban nyüszít és vacog?

Vári és az asszony hamar vevőt talált a lakásra, és Béla megállapította, hogy az emberek más nyomorúságára könnyedén licitálnak. De a pénzből legalább futja majd garzonra, valahol a város peremén. Az új tulajnak semmi nem tetszett abból, amit a főtértől gyalog két percre se lévő lakásban látott, és azt is mondta, hogy azt se bánná, ha ezt a lakást tégláig lepucolva vehetné át, mert mindazt, ami múltszagú, ahol a festék mások illatát szívta magába, ki nem állhatja.

Béla fejében ekkor fogant meg a gondolat, hogy az élet csak illúzió, de ha mégis más volna, akkor bizonyára füzet, amiből bárkit bármikor simán ki lehet radírozni. A filozófia soha nem érdekelte, az elvont gondolatoktól a feje is megfájdult, Istennel ugyanakkor elboldogult, mert róla gyerekként a nagyszülei mindig azt mondták, hogy jobb, ha félve szereti.

Béla pedig sok mindent nem szeretett, a félelemtől például kifejezetten rettegett. Talán ez a Bereményi–Cseh-nóta is azért költözött a fejébe, mert azt remélte, így gyorsabban kiénekelheti magából a bánatot. Ám egyre gyakrabban gondolt arra is, hogy legszívesebben már feledné a nótát – éppen az olyan sorok miatt, mint például:

„Aztán valaki miatt

– talán mert nekünk túl jó volt így –

megszűnt ez a megszokott fölállás.

Habozás nélkül szakítottunk.”

Béla tehát úgy döntött, hogy még a kiköltözés előtt, egy szép nyári délutánra meghívja magához azokat, akiket a barátainak vélt. Azt sejtette, hogy Karesz és Máté a felesége barátja is, persze nem úgy, mint Vári, de egy házasságban mindig vannak közös barátok, akikről az idő majd eldönti, hogyan és meddig barátok. Béla megkérte a kompániát, hogy ne hozzanak neki semmit, csak szalonnát sütnek, ahogy illik, hagymával és kenyérrel, sört is szerzett hozzá, meg bort, tucatnyi palackkal.

Miután a társaság megérkezett, ittak mindenféle istenekre, barátságra, felejtésre. S ha már a disznóölésnél a jószágot pálinkával búcsúztatják földi életétől, úgy döntöttek, a szalonnára vágott állat emlékére is rá lehet lehelni néhány áldomást. Ettől aztán mindenkinek széles kedve támadt, s amikor a gyomrok már kórusban vágyakoztak a sült szalonnára, a csapat szedelőzködni kezdett. Béla ekkor mindenkit nyugalomra intett, majd kiosztott néhány szekercét, pajszert és rövid nyelű kalapácsot, s hogy példát mutasson, a nagyszobában azon nyomban nekiállt felszedni a parkettát. Kell a tűzhöz, mondta, és nem akadt olyan vendég, aki ne segített volna a rombolásban. Mert rombolni olyan, mint könyvből kitépni az oldalakat, versből a szavakat. Egyedül senki nem tenne ilyet, de ha együtt csinálják, abban benne van a zsiványság.

Miután végeztek a művelettel, Béla máglyát, pontosabban máglyácskát rakott a nagyszoba közepén, s miután ablakot nyitott, nyársra húzta a felvágott szalonnát, majd amint a tűz lobogása alábbhagyott, elkezdte sütni.

S miközben körbe ülték a tüzet, melynek füstje koromfeketére színezte a falakat, Béla a kamumangalicát figyelte, azt hallgatta, hogyan serceg a jószág zsírja. Mintha az állat könnyét hullajtotta volna. A szalonna zokogott a tűz fölött, Béla pedig egy idő után már teli torokból üvöltötte, hogy

„Kárba veszett idők

tudom, nincsenek.

Kárba veszett idők.”