Tróger főtörzs, polgári nevén Zeldon Elemér szokásához híven lábbal nyitott körletajtót. A lendület, ami a terembe lódította, meghozta kedvét a viccelődéshez, és valami olyasmit mondott, hogy a zár valamiért megint elszaródott. Horkantott is, mintha a laktanya láthatatlan nimfái a lába közét vakarták volna; töppedt hüvelykujjával pedig a mellkasán feszülő, két centiméter széles hózentróger pántját rugóztatta. Így már azt is tudjuk,honnan kapta becenevét.

– Faszikáim – mondta köszönés helyett, és ebbe már az ébresztő formaszövegét is beleértette. – Nagy nap van ma, virágot szedünk. Az egész szakasz. Kicsiny, sárga virágokat. Haza nem küldhetik, ide vissza nem hozhatják, s ha meglátom, hogy egymás gomblyukába tűzik… hát legyen, így legalább tudni fogják, hogy valaki szereti magukat.

Fejhangon vihogva távozott, és ugyanez a sátáni kacaj szakadt fel a torkából akkor is, amikor a honvédeket a dinnyeföldön hadrendbe állította. Minden bakának jutott egy sor, a következő táblában még egy és még egy… S bár a feladat könnyűnek látszott – hiszen minden növényről le kellett csippenteni néhány sárgás színű virágot, és csakis egyet kellett azon meghagyni –, a végeláthatatlanul nyújtózó mező fölé senki nem húzott napernyőt. Tróger főtörzs kezében vékony pálcával grasszált az izzadó, földön kuporgó, négykézláb mászó, görnyedt hátú katonák között, és olykor, akár egy karmester, vezényelt, és keresztkérdésekkel, tréfás fejtörőkkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

– Miért nem jó az, ha Miklós belepisil a dinnyébe? – mutatott Marák honvédre, aki szerényen visszakérdezett, hogy az inkább Lőrinc lehet, nem a Mikulás, ha már pisilés.

Tróger főtörzs ekkor hóna alá kapta pálcáját, egy pillanatra megmerevedett, majd mint a vett malac, visítani kezdett. Olyasmiről magyarázott, hogy neki, nyírségi gyereknek senki ne mondja meg, mit kellene tudnia, és ha Marák van annyira hülye, hogy nem ismeri a népi megfigyelések igazságát, legalább ne kérdezzen ostobaságokat. Majd hozzátette – ezt már sokkal halkabban –, hogy ő is tudja, hogy Lőrinc, csak neki az is dolga, hogy tesztelje az éberséget. Aztán megkérte Bobály honvédet, ugyan magyarázza már el Marák honvédnak, hogyan is jön Lőrinc a dinnyéhez, majd akár egy gyerek, tátott szájjal hallgatta az esőtől megvizesedett dinnyék történetét.

– Na de ám! – mutatott Tróger főtörzs ekkor az ég felé. – Azt ki tudja megmondani, hogy miért görög a dinnye, ha magyar földön terem?

Ekkor támadt némi hangzavar, mindenki mondta a magáét, mire Tróger főtörzs intett pálcájával, és rámutatott Varga honvédra, beszéljen ő. Neki úgyis olyan vörös színű a feje, mint a dinnye húsa.

Varga honvéd egyetemre készült, választott szakirányként a történelmet jelölte meg, ennek megfelelően próbált tudományosan kielégítő választ adni.

– A görög megjelölés utalhat igére és nemzetiségre is – mondta, de látta, hogy a háromcsillagos tiszthelyettesnek ez így sok lesz, így értekezését rövidre fogta. – Vannak, akik azt mondják, hogy a gömbölyded dinnye a földön gurítva gördül, azaz görög; mások meg azt mondják, hogy a gyümölcsöt egy időben görög kereskedők szállították magyar földre.

Varga honvéd elhallgatott. A főtörzs kivárt. A munka megállt. Mindenki a pálcás embert nézte, kinek ábrázatára ráfagyott a tanácstalanság mosolya.

– Mi van? – szólt vékony hangon. – Ezt most hogy értsük?

– Ahogy tetszik – felelte Varga honvéd, mire a dinnyeföld fölött Tróger főtörzs angyalokat megszégyenítő süvöltése söpört végig. Mert az csak egy dolog, hogy egy senki honvéd hogyan merészel visszaszólni felettesének, de hogy még tetszikezi is, mint valami kofát…

A szakasz így – és legfőképpen a fegyelemsértésért – futotta körbe tízszer a dinnyeföldet, nyomott fejenként száz fekvőtámaszt, s végzett ötven lebegőülést, majd – ahogyan a főtörzs dühe csillapodott – a tiszthelyettes, mintha mi sem történt volna, visszatért a kérdések sorához.

– Szóval, most, hogy már tudjuk, hogy ezért görög a dinnye, nem azért, azt kitudja megmondani, miért kell a dinnyéről a virágot leszedni?

Kérdését ezúttal költőinek szánta, hiszen önmagát jelölte ki válaszadóként. Talán azért, mert úgy érezte, ideje nyomatékosítani, ki is itt az elöljáró.

– Szóval – kezdte mondókáját, ám mintha tanult volna Varga honvédtól, okfejtésbe kezdett –, egyesek szerint ha a dinnyén sok a virág, túl sok méh repül rájuk, és elszívják a dinnye életerejét...

Itt tartott mondandójában, amikor megszólalt mögötte a tsz embere, aki lovas kocsin vizet hozott a bakáknak.

– Nem szívnak el azok semmit, tiszt uram – léptette elő azonnal Tróger főtörzsőrmestert –, a méhek a beporzáshoz kellenek. A virágokat meg azért kell leszedni, bár ennek valóságát sokan vitatják, köztük én is, mert ha a növényen csak egyet hagyunk, abból szép nagy dinnye növekszik, nem pedig sok kicsi. Ha rajtam múlna, békén hagynám az összes virágot, oszt ha a dinnye savanyúságnak kell, leszedjük zölden, annyit, amennyi kell, amúgy meg mindegyik kedvére dagadhatna.

A Volt egyszer egy Vadnyugat című filmben nem telt az idő olyan lassan, amilyen tempóban a főtörzs megfordult, és a pufók arcú férfira nézett. Fejük felett a nap korongja remegett, idelent a főtörzs szája. Mégis, amikor megszólalt, úgy beszélt, mint egy megvilágosodott próféta.

– …és ez a másik magyarázat, amivel, ahogyan hallották, aligha lehet vitába szállni.

Amint ezt kimondta, pálcájával intett, a munka folytatódhat, és aki szomjas, az igyon vizet. A főtörzs megindult a sorok között, aznap már nem kérdezett semmit. Este is csak annyit mondott, miután a szakasz visszatért alaktanyába, hogy ezért is jó bevonulni katonának, mert az ember sok okossággal találkozhat. Az okos szónál mintha kihúzta volna magát, de az is lehet, csak átizzadt ingének gallérját igazította irányba.