Hősünk tizenegy éves. Egy vidéki nagyközségben él. Van ott minden, ami egy magafajta fiúnak szükséges: ártér, Tisza, termálvíz, tejivó, kultúrotthon, iskola, abból négy is. A megyei napilap fejlécén az évszám ebben az évben mindennap 1978-cal kezdődik. A település arra vár, hogy megkapja a városi rangot, de mindenki tudja, ezt egyelőre semmi nem indokolja. Legszélesebb útján nincsen aszfalt, sok házába a lakók a vizet kútról hordják. Kijelölt járási központként mégis csatornáznak, aszfaltoznak, iparosítanak: működik a darugyár, egy másikban alumíniummal dolgoznak, a kosárfonó egyben látványosság is, a tejüzem meg szigorúan elzárt terület, ott különösen ügyelnek a tisztaságra.

A központosítás egyik leglátványosabb fejlesztése a könyvtár. Járási az is. Hősünk ide jár, minden héten többször. Van olvasójegye, könyvtári tagsága, és tudja, ha egy kölcsönzött könyvet nem visz vissza határidőre, nem azért, mert a kötetet meg akarná tartani, hanem mondjuk egyszerre többet is olvas, hamarosan kap egy levelet. Nem ám akármilyet. Egyik oldalán egy rajzolt csiga araszol, alatta kedves szöveg áll, melynek lényege: ilyen lassan olvasol?

Hősünk szereti a könyvtári csigát. Azért is, mert lassan olvas. Híresen lassan. A betűk számára ajtókat nyitnak egy másik világra. A mondatok sugárutak a fantázia birodalmába. A csigák viszont a mindenség őrei. Vigyáznak arra, hogy túl sokáig senki ne birtokolhassa a titkok kulcsát, a könyveket. A kiskamaszhoz nem érkezik sok csiga, de azok, amelyek a postaláda mélyén lapulnak, értékesek. Őrangyalok – már ha az igaziak nem sértődnek meg azon, hogy puhatestűek is vigyázhatják egy fiú álmát.

Hősünk egy napon az ifjúsági irodalom polcán rátalál egy érdekes borítójú regényre. Kozmosz Fantasztikus Könyvek. Stanisław Lem: Éden. Többször a kezébe veszi, lapjait pörgeti, beleszagol, történetillata van. Fordítója Murányi Beatrix. A fedlap Korga György munkája. Egy medúzaszerű zselés izé hátán mintha egy ember lovagolna. A könyvet először visszateszi, másikat keres helyette, idővel mégis visszatér hozzá, és bizonytalanul, de nagy kíváncsisággal viszi a könyvtároshoz. Biztosan ezt szeretnéd? Kérdi a nő mosolyogva, mire a fiú bólint. Ez minden vágya, és megígéri, ha visszahozza, elmondja, miről szól.

Mint minden történetnél, legyen bár ilyen rövidke, mint most ez is, egyszer eljön a fordulat. Hősünk két csigát is kap, pedig nagyon igyekszik. A könyv sem vastag, a betűk és a mondatok is a megszokottak, csak a világ, amelybe vezetnek, ismeretlen. Nem mese ez, nem is tudomány, mindkettő egyszerre, gondolatok és érzések végeláthatatlan tárháza. A fiú olvassa, olvassa, és érzi, odabent, a lelkében valami mélységes mély űr születik, benne pedig egy eddig ismeretlen, felfedezésre váró csillag fényessége ragyog.

Amikor eljön a nap, és a fiú megjelenik a könyvtárban, a nő már várja. Tetszett? Nagyon! Miről szól?

A fiú vesz egy nagy levegőt, azon tűnődik, mit feleljen. Mert igazából nem tudja összefoglalni a hajótörött űrhajósok kalandját az Éden nevű bolygón. De azt már tudja, mert érzi, hogy vannak történetek, amelyek azonnal hatnak, azokon a regény végén – és olvasás közben – sírunk vagy nevetünk. Ilyen például a Fridolin, a pimasz borz; A repülő osztály; A Pál utcai fiúk. És vannak az úgynevezett találkozások, az Éden ilyen, tele kibontásra váró szimbólummal, lélektani okfejtéssel, egymásrautaltsággal, meg nem értettséggel. Csupa olyan gondolat, amelyek alighanem csak sokkal később, évek múlva érnek meg bennünk, nyernek értelmet. És az is lehet, hogy csak azok előtt tárják fel titkaikat, akik érett fejjel olvassák. Az Éden foglyaival nem éppen olyan dolgok történnek, mint mondjuk Robinsonnal a lakatlan szigeten, mert ugyan ez is menekülős regény, ám a történet mögött mintha egy másik történet is húzódna, amit ma még nem ért.

A fiú felidézi az elmúlt heteket, s hogy lassúsága miatt ezúttal két könyvtári figyelmeztetést is kapott. Mégis úgy érzi, megérte. Hősünk ekkor a könyvtáros szemébe néz, elmosolyodik, és ezt mondja: Hogy miről is szól? A csigákról.