Van az a kör, átmérője hét méter. Azon belül egyszer jobbra, máskor balra kell fordulni. Kétszer is. Nem bonyolult, az oktató mutatja, hogyan kell köríven haladni. A motor – ráadásul – alapjáraton önmagától képes erre a mutatványra. A gond ezek szerint ott lehet, amikor én is a motoron ülök. A motor ugyanis ilyenkor rendszerint átgázol közlekedési bójákon, és úgy viselkedik, mint rexben a golyó, amelyik folyton a gombát találja el.

Alapvetően kétféle fordulási technika létezik. Az egyik nettó fizika, a másik meg bruttó. A nettó lényege, hogy a motor fordulás közben kissé megdől, s ha a nyeregben ember is ül, módosulnak, pontosabban felerősödnek az erőátvitel törvényszerűségei: ezért a vezető kiül a nyeregből, hogy az ívkülső oldalon testének tömege a kerekek tapadási pontja fölé kerüljön, és a motor szépen fordul. A másik technika az, amikor a vezető marad a nyeregben, csuklója a belső íven lévő kormányvégen pihen lazán, s miközben tekintetével a kör középpontja felé tekinget, a motor szépen fordul.

Elméletben ez rendben is volna. Jól hangzik. S mivel ezen a vizsgaponton minden jogosítványt szerzett motoros sikerrel átjutott, bármelyik technikát alkalmazva is, aligha lehet nehéz feladat.

Esetemben mégis a körözéseknél dőlt el, hogy belőlem aligha lesz ördögmotoros. De nem azért, mert négy sikertelen vizsgapróbálkozás után elment volna a kedvem az egésztől. Számomra a motorozás lényege az, hogy egy ötven köbcentis kismotorhoz képest egy A kategóriás paripán gyorsabban eljuthassak ából bébe. Ráadásul ha belegondolok abba, hogy az elmúlt évtizedben hányszor kellett egy hétméteres átmérőjű körben megfordulnom kismotorral, egyetlen ilyen alkalmat nem tudnék felidézni.

Ez a játék azonban olyan, mint a parszek pontos definíciója. Jószerivel azt is csak egyszer kell tudni, az érettségi vizsgán, aztán – hacsak nem lesz tudományos az egyetem vagy főiskola – akár el is lehet felejteni örökre, vagy addig, mígnem a gyerek egyszer meg nem kérdezi, hogy apa, mi az a parszek…

Ezek a vizsgakörök ráadásul olyanok, hogy a motorozás istenei – mert azt tuti, hogy ilyenek is vannak – gyakorlás közben jóságosak. Vagyis amikor nincsen semmi tétje annak, hogy leteszed-e a lábad, elviszel-e egy-két bóját, kitörsz-e a körből, simán hagyják, hogy megfordulj. Csont nélkül, könnyedén. Szinte nevetve. Ilyenkor már alapjáraton pöfögve is azt érzed, hogy a táj suhan, lágy szellő simogatja arcodat, az élet ízirájder, és öcsém, ilyenkor olyan büszke vagy magadra, hogy csak azt sajnálod, hogy ezt rajtad kívül senki nem látja, de nem is érzi.

Bezzeg a vizsgabiztos. Amikor minden tétre megy. Az bezzeg sasol, figyeli minden mozdulatodat, és az első komoly hibázásnál már emeli is a kezét, hogy köszönjük, ez most ennyi volt, talán majd legközelebb, sok gyakorlással, hiszen a piramisokat sem egyetlen nap alatt hordták hegyesre.

Pedig, ha esetleg úgy is lehetne, hogy egy vizsgán három próbálkozásból elegendő volna csak egyszer hibátlanul teljesíteni, akkor… De ilyen nincs. Akkor sem, ha amúgy simán lehetne. Csak mégse.

Nos, ezért nem leszek én ördögmotoros. S ha valamiért úgy alakulna, hogy a motor tétidőben mégis hibátlanul fordulna meg alattam és velem a hét méter átmérőjű körben, megígérem, az is csak ahhoz segít hozzá, hogy gyorsabban jussak el ából bébe. Amúgy meg a parszek az a távolság, ahonnan a Földpálya sugara (fél átmérője, fél nagytengelye) merőleges rálátás esetén egy ívmásodperc szög alatt látszik.