Was ridin' along side the highway
Rollin' up the countryside
Thinkin' I'm the devil's heatwave
What you burn in your crazy mind?

Ugye, megvan a Creedence Clearwater Revival – nekünk, hatvanasoknak csak egyszerűen a Creedence – megaslágere, a Sweet Hitch-Hiker? Naná, hogy megvan, hogyan is feledhetnénk John Fogarty recsegő hangját, amire eszeveszetten roptuk valamelyik balatoni Express tábor diszkójában, esetleg fenn az Paradisóban, az Istenhegyi úton.

Hát igen, a hitch-hiker, kezdetben még így, kötőjellel, aztán hitchhikerré egybeolvadva, de mivel így hülyén nézett ki egymás mellett a két h, maradtunk a kötőjeles változatnál.

Édes autóstoppos...

Ma már senki sem hinné el, de 1979-ben Barcelonából elmentem autóstoppal Bielefeldig, ami pedig testvérek között is van vagy 1500 kilométer, igaz, valahol Frankfurt környékén rám esteledett, de nem volt gond, mert a fuvarosom a lehető legtermészetesebb módon felajánlotta, hogy aludjak nála. Majd reggel kivitt a városka határába, és délre már Bielefeldben voltam Ankénél, akit egy héttel korábban Balatonfüreden ismertem meg a Hotel Marina strandján, egyetemista reggeliztető pincérként.

Akkoriban még így mentek a dolgok, senki sem félt felvenni egy stoppost, de olykor még kettőt sem. Mi, stopposok, pedig nem féltünk kiállni az út szélére, és bingo! legkésőbb negyedóra elteltével fel is vették az embert, gond nélkül.

Ez volt jó negyven éve, és közben változtak az idők. Az idők igen, de nem az emberek, legalábbis én biztos, hogy nem. Fura alak vagyok, nincs bennem félelemérzet, továbbá túlteng bennem az optimizmus és az emberek jóságába vetett hit. És érdekes módon többnyire nem is kell csalódnom. (Egyszer egy telefonfülkében felejtettem a teljes fizetésemet, oké, ez még a nyolcvanas évek végén volt, és amikor egy óra múltán lementem a budafoki rendőrkapitányságra, ott volt leadva a teli pénztárcám, a pénz az utolsó fillérig megvolt.)

Anna lányom nem osztja az optimizmusomat, idén március végén, fenn Maldunban, a liechtensteini Alpokban, verőfényes tavaszi napsütésben kiálltunk ketten az út szélére, hogy bemegyünk Vaduzba.

„Apa, úgyse fog siker…”

Csak idáig jutott a károgásban, amikor fékezett mellettünk egy Volkswagen, és a harmincas sofőr negyedóra alatt levitt bennünket a fővárosba.

Augusztus derekán Badacsony-Lábdihegyen barangoltunk, és már nem volt kedvem visszagyalogolni a badacsonyi kompig, mondtam Annának, próbáljuk meg. Kitettem a hüvelykujjam a pokoli hőségben, és vártam.

„Apa, úgyse fog siker…”

Mondanom sem kell, nem akarom lelőni a poént, de fékcsikorgás, joviális öregúr, beugrás az Opel Corsába, és tíz perc múlva éppen elcsíptük a Fonyódra induló kompot.

Szóval, leszűrhetjük a tanulságot: korai volt temetni az autóstoppolást, mint utazási és életformát. Vagy ahogy Mark Twain közölte elhíresült újsághirdetésében, amikor felröppent a pletyka, hogy a neves író elhalálozott:

„Halálomról szóló jelentések erősen túloznak…”