Halottak napján legfeljebb a lelkiismeret támad fel. Péter erre gondolt azon a novemberi estén, amikor gyertyalángok gyúltak a sötétben. Mintha a Földre gyűltek volna a csillagok.

Péter a temető mellett lakott. A sarki házat két oldalról egy rég magára hagyott, elvadult sírkert ölelte. Három éve költöztek ide, akkor kezdte a gimnáziumot. Azon az estén tanult, megvacsorázott, majd vastag kabátba bújt, és belopózott a sírok közé. Szeretett a korhadt fejfák, a megrepedt kőlapok között sétálni. Itt csönd honolt, a levegőben elmúlásillat remegett, és Péter a gondolataiba merülve gyakran érezte úgy, hogy azt is érti, mi a halál. Hazatérve azonban bizonyossága szertefoszlott, és hiába próbálta felidézni, mit gondolt testről és tudatról, a végtelen számú dimenziók között vándorló lélekről, szavaira, amelyekkel el tudta volna magyarázni, mire jutott az elmálló hantok földjén, köd ereszkedett.

Ezt a temetőt rég bezárták. Az utolsó fejfát itt még a magyar–szlovák kis háború évében szúrták fölbe. A második világháború halottait már az új temetőbe vitték, a településtől nem messze alakítottak ki parcellákat. Igaz, 2020-ra az is megtelt, de akkorra meg építettek oda urnafalat. Mintha a temetők leképeznék a városokat: a régi sírok a régi házak, köztük az urnafal panelsorként tör az ég felé.

A település vezetői a régi temetőt meghagyták mementónak, de a kegyelet is azt kívánta, hogy amíg esély van arra, hogy a sírokat látogatják, munkagépeket ne küldjenek a holtak birodalmára. A rendezési terv évek óta arra várt, hogy leporolják, mégse történt semmi. Hagyták, hogy a temetőben a természet mindent magához öleljen. A sírokat rendszeresen már csak az évszakok látogatták. A kőlapokat kéz helyett a szél simította, a fejfákra könny helyett eső hullt. A mindenség jól bánik a holtakkal.

Péter a gyertyafények remegésében a fejfákról, a kőlapokról próbálta kivenni az elmosódott neveket, évszámokat, és azon törte a fejét, hogy ha rajta kívül ide senki nem jár, ki gyújt ennyi gyertyát. Tavaly mintha látott volna valakit, elsuhanó árnyat a fák között, de hiába futott utána, csak a csönd várta, bármerre szaladt.

Az egyik sírnál valakit meglátott. Nyúlánk alak, fején kalap, kabátjának szára a földig ért. Lábánál termetes zsák pihent. Éppen egy gyertyát gyújtott meg, majd lehajolt, néhány csepp faggyút a sírra csöppentett, a gyertya talpát abba tapasztotta.

Észrevette, hogy a fiú őt bámulja. Feléje fordult, kezét kalapjának karimájához érintette, fejével biccentett. Péter szívének helyén egy mozdony zakatolt, mégsem félt. Érezte, ezt az alakot láthatta tavaly is.

Köszönt, közelebb lépett a férfihoz.

– Szóval maga az – hadarta izgatottan, és hirtelen nem tudta, hogyan folytassa.

– Mi volnék? – kérdezte a férfi.

– A gyertyagyújtó.

A férfi a földön fekvő zsákra nézett.

– Segítesz, fiatalember? Van itt még néhány sír.

Péter keze ösztönösen mozdult. Kapott gyufát is, és a következő órában bejárták a temető sírjait. Nem mindegyiknél gyújtottak gyertyát, amelyiknél mégis, ott elidőztek. A legtöbb sír egybeolvadt a talajjal, testükből görbe törzsű fák, elvadult bokrok törtek elő, a megkopott feliratokat benőtte a moha.

Az utolsó gyertyát egy viszonylag jó állapotban lévő sírra tették. A férfi sokáig állt előtte, Péter megfigyelhette arcvonásait. Ráncain a gyertyafény táncolt, tekintetében mélységes mély bánat lakott. Ismeretlen imát mormolt, dallamosat, szinte énekelt. Amikor végzett így szólt:

– Köszönöm a társaságot és a segítséget. Isten vigyázza lépteidet, bármerre jársz is.

Péter azonban nem érte be ennyivel. Megkérdezte, melyik halott rokona. Csak tudni szeretné. Mert kíváncsi. A férfi az előttük lévő sírra mutatott.

– Az egyik őse? – szólt Péter.

– Idetartozom – felelte a férfi. Szemébe könnycsepp gyűlt. – Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a halálra. De nem azért, mert vágynám az elmúlást, vagy attól félnék, hogy elfelejtenek. Mindig is féltem attól, ami odaát várhat. Amikor a feleségem, született Mártonfy Margit Klára a hetvenötödik születésnapján meghalt, azt hittem, örökre elvesztettem, s hogy soha többé nem látom. Minden erőmmel és vágyammal azt kívántam, hogy újra együtt legyünk. Ha az életben már nem is, legalább az elmúlásban. A halála előtt megígértem neki, hogy nem hagyom a sötétségben, és minden évben gyertyát gyújtok neki, érte, hátha a fényben hazatalál. Így is tettem, a következő évben kijöttem ide, és a temetőre ráhúztam a csillagokat. Ám miközben a gyertyákat gyújtottam, a lelkemet jeges félelem járta át. Mert arra gondoltam, mi van akkor, ha meghalok, senki és semmi nem vár rám odaát. Se Márta, sem az életem bírái. Csak az üresség. Attól féltem, ha a szememet behunyom, a pára a tüdőmből elillan, a vér az ereimben megdermed, nem történik semmi. A szívem megáll, gondolataim és emlékeim szétmállanak. Minden szorongás közül ez a legrosszabb: csakis egy életünk van. Ma már tudom, ez csak az elme félelme. Mi, emberek, a leggyönyörűbb bábuk vagyunk Isten sakktábláján. Azt javaslom, fiatalember, ha boldog vagy, éld meg minden rezdülését, az élményt tárold el sejtjeid mélyén, mert szükséged lesz rá, ha a szomorúbb napok utolérnek. Halál… Ugyan… Jó éjt, barátom.

Ezt mondta a férfi, majd tekintetét a sírra emelte. Péter is a kőlapot nézte. A gyertya fénye megvilágította a rávésett feliratot. Nehezen kivehetően, de két nevet olvasott. Először maga sem hitte, jól látja-e az egyik nevet és évszámot: Mártonfy Margit Klára (1820–1895). Alatta előtűnt a másik felirat is: Simoder Béla Ödön (1818–1897). Péter szólni akart, de amint oldalra pillantott, ahol az előbb még a férfi állt, már csak a novemberi csöndet és a temetőben remegő gyertyák fényét látta.