Sz. Z. emlékére

Szárnyak nélkül hogyan is lehetne élni? Pedig lehet. Csak ahhoz előbb földet kell érni. De nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk.

A zuhanásban az a jó, hogy ilyenkor mindenki angyalnak érezheti magát. Olyannak, aki valamiért megunja a mennyországot. De az is lehet, elvágyik onnan. Kilép a rejtett dimenziók árnyékából, szárnyát lecsatolja, a mennyek ajtófélfájához támasztja, majd átlépi a küszöböt. A portás pedig, ha áll ott olyan egyáltalán, némán nézi, amint a mindenség kertjének égi lénye mögött összezárnak a földi felhők ázott paplanjai.

Bárcsak tudnánk, mi történik ilyenkor. Percek. Órák. Egy egész élet minden emléke. Az idő a végtelenbe tágul, és minden egyetlen pontba zuhan. Ennyi hát az élet. Folytonosság egy másik világban.

Ezt az mondta, aki látott már angyalt emberré válni. Felnézett az égre, ahonnan égő szárnyakon egy test zuhant. Tollai villámfénylobbanással váltak hamuvá. Nettó fizika, magyarázta. Gravitáció, súrlódás, hőhatás. Ezen a bolygón minden, aminek égnie kell, az gyullad.

Az égi lény a földre már emberként érkezett. Sietett, hogy lássa őt, ám mire ott állt, ahol földet ért, a test eltűnt. Nyomában csak hamu hullt az égből. De nem olyan, mint a máglyából felszálló pernye. Ez mintha eső volna. Tűzforró és fekete. Minden elázik és megég tőle, amin megül. Levél, bokor, fűszál. Autó, háztető, kabát, gondolat és emlékezet.

Ez az angyalok könnye, magyarázta, és karján felhúzta az inge ujját. Azt a helyet mutatta, ahol a hamu egy darabja megégette. Csillag alakú hegét büszkén hordta, tekintetében mégis szomorúság lakozott.

Arról mesélt, azóta hallja a csöndet. Érzi mások fájdalmát, de látja a jóságot is. Sok furcsaságról beszélt, s közben ivott. Pedig azt mondta, nem kellene. Orcája kipirult, karjával néha úgy tett, mintha fel akarna szállni. Mert ki ne szeretne a magasba emelkedni, kiáltotta, majd hangját visszafogta. Siklani a sárgolyó fölött, suttogta, és nem vette észre, hogy bőrén a sebhely felizzott, majd ruhájának szövetét fénnyel átszúrva csillagok gyúltak. Napként ragyogott. De csak egy pillanatra. Villanás csupán. Mint amikor a gyertya lángja utoljára lobban. Majd azt kérdezte, még egy kört, és tálcával hordta elénk a hajnalt.

Vissza is lehet ám menni, mondta reggel, miután felvette kabátját. Indulni készült, mégse ment. Azon töprengett, elmondjon-e nekünk valamit. Olyat, amit talán el sem lehetne. Kabátját a szögre akasztotta, kávét kért sok cukorral, és beszélni kezdett.

Mert szárnyak nélkül is lehet szállni, sóhajtotta. Csak ahhoz előbb zuhanni kell. Bátor az, magyarázta, aki kilép az ismeretlenbe. Aki tudja, hogy olykor csupán két perc az élet. Zuhan a mélybe, miközben lelke a magasba vágyik. És amikor földet ér, már a felhők fölött jár. Szárnyat növeszt, emelkedik, dimenziók kapui tárulnak fel előtte, átsuhan a mindenség küszöbén.

Ti mind angyalok vagytok, mutatott körbe. Nézzetek magatokra, magatokba. Lássátok bőrötökön a csillagokat. Ne féljetek szállni vágyni. És ne azon törjétek a fejeteket, hogy mi az élet, hanem éljétek meg minden pillanatát, percét és óráit. Az élet minden emléke veletek marad. Azoké is, akik már átléptek minden földi küszöbön.