Történetünk abban a korban játszódik, amikor a kocsmák népe még nem a bánat poharának üvegtalpán keresztül bámulta a világot. Ezt az időt megidézni nem egyszerű. Talán mert az emberiségre soha nem köszöntek olyan idők, hogy valakibe ne szorult volna némi szomorúság. Meg az is igaz, hogy az alkohol szelídíthetetlen vadállat: akkor mar belénk, amikor már azt hisszük, hogy kezes bárány.

Erről Mándresz Ferenc sokat tudna mesélni. Sokféle fenevaddal küzdött már, de mind közül legtovább a kannás borral harcolt. Egyszer azt mondta, ha nagyon akarta volna, azt is bármikor könnyedén maga alá gyűrte volna, de Ferkó azt is szerette, ha őt győzik le. Ez nem a gyöngeség jele, mondogatta, hanem becsületbeli ügy. A győzelem csak akkor édes, ha már megtanultad, milyen keserű a vereség íze. S tény, olyan méltósággal, mint ő, csak kevesen tudtak veszíteni.

Ferkó éppen a törzshelyén ült, a söntéstől karnyújtásnyira, amikor meghallotta, hogy adventkor betlehemes játékot szervez a falu új tanítónője. Ki nem nézett volna ilyet a magányos, aszott testű asszonykából, akiről először még a plébános is azt hitte, hogy azért érkezett, hogy az egyházmegye ismét megnyissa a klarisszák húsz éve bezárt kolostorát. Ez a nő azonban csak tanítani érkezett. Sokáig azt sem tudták róla, hogy az Istent féli-e vagy csak kerüli. Templomba ugyanis nem járt, de akárhányszor elment a harangláb előtt, megfigyelték, hogy keresztet vet.

Ezért aztán csodálkoztak, amikor előállt a betlehemes ötletével. A polgármester még a megyei lap helyi tudósítóját is felhívta, hogy most, ha szeretne látni valami igazán népiest és autentikusat, ne fogja vissza érkezni vágyó kedvét.

Egyvalakivel azonban senki nem számolt. Ferkó, miután a pultról elemelt egy korsó sört, azt mondta, hogy ha lesz betlehemes, abban ő szerepelni akar. Vágyát nem óhajtó mondatban fogalmazta meg, de azt belátta, hogy sokféle szerep közül azért nem választhat. Ennek okait nagyjából így lehetett összefoglalni: Ferkó nem sokat tudott Isten dolgairól. Isten fiáról is azt hitte, hogy az nem más, mint a plébános, aki azért járkál fekete csuhában, mert Isten meghalt. Mondogatta is, hogy ezt még a háborúban hallotta, fogsága idején. A barakkban az ágynak aligha nevezhető priccsen egy sűrű bajuszú, kövér német tiszttel osztozott. Felváltva aludtak, és amikor a sörhasú Stefánnak kelnie kellett, folyton zsörtölődött, és azt mormolta száraz hangon, hogy Gott ist tot. Egyszer Ferkó megkérdezte tőle, hogy ez mit jelent, mire a német azt felelte, hogy kérdezze Nietzschét, de Ferkó ilyen nevű katonát a körletben nem talált. Ki is röhögték, amikor utána érdeklődött.

A szabadulásuk előtti estén Stefánnak megesett a szíve Ferkón, és elárulta az igazságot. Ferkó határozottan emlékezett a felismerés örömére, ami a szívét akkor kitöltötte, mert azt felelte, amit később is hangoztatott, hogy ebben, mármint hogy Isten halott, nevezett Friedrich Nietzsche nélkül is bizonyos.

Ezért sem értették, hogy Ferkó szerepet kért magának a betlehemesben. Szamárnak jó lehetsz, röhögtek rajta, mások az üstököst látták benne, esetleg a jászolt. Ferkó azonban nem hagyta magát. Elment a tanítónőhöz, és kijelentette, hogy Isten szeretne lenni. Azt nem tudni, hogy kettőjük között milyen párbeszéd zajlott le, de azon az estén Ferkó lelkileg összetörve ült vissza kedvenc székére, és addig nyújtózkodott a pult irányába, mígnem éjfél előtt már csak azt hortyogta maga elé, hogy Gott is tot, Gott is tot...

Ha ez a történet így érne véget, azzal sem volna gond, de Ferkó a következő este elmaradt a kocsmából. Másnap sem ment oda. Soha többé. Felszámolta falusi életét. Messzi városba költözött, rendes munkát vállalt, autógyárban három műszakot. Szabadidejében a könyvtárakat bújta, a hétvégéket pedig írással töltötte. Azt mesélték, az élete megváltozott, a városban megtanult szépen járni.

Rá két évvel, hogy Ferkó életmódot és települést váltott, megjelent a könyve. Rendes, keményfedeles kiadvány. Az előszót a város egyetemének irodalomtörténeti tanszékének docense írta. A regényről országos lapok és online magazinok kritikusai írtak hosszú és mély elemzéseket. Méltatták az író egyedi látásmódját, stílusérzékenységét, könnyed olvashatóságát, így nem csoda, hogy a regény hónapokon át vezette a könyvesboltok eladási listáját.

Ha a történet alapján valakinek kedve támadna arra, hogy a regényt elolvassa, menjen el bármelyik könyvesboltba, és keresse Mándresz Ferenc Isten éber álma című regényét. Még az is lehet, hogy azt a választ kapja, hogy ilyen című regény náluk nincs raktáron, de az is lehet, elfogyott. Esetleg meg sem írták. Ami azonban bizonyos: Mándresz Ferenc harminc éve halott. A lelke alighanem oda került, ahol nem kell osztoznia ágyakon, és nyújtózkodni sem a boldogságért. Stefánnal már biztosan találkozott, és alighanem azóta is jókat kuncognak földi életük nagy kérdésen, dolgain. Például azon, hogy Isten él-e, avagy halott.