Sosem szabad hinni a téli napsütésnek. Olyan az, mint az őszintétlen mosoly, egy odavetett szeretlek vagy a kikényszerített érintés. Könnyen nyíló léleknek halálos veszedelem.

Azon a télen tavaszias napok váltották egymást. Nagyapám jókedvűen, két feleség között érkezett hozzánk. A másodiktól már elvált, a harmadik még nem érkezett. Azt mondta, Nagymama halála óta a szerelem sem az igazi, de egy komoly párkapcsolatnak azért így is megvannak a maga örömei. Az egyik ilyen a főzés tudománya. A jó ebéd ígérete. Különösen a szombati, a vasárnapi. Mert akkor van idő asztalhoz ülni, beszélgetni. A főétel legyen rántott hús vagy töltött káposzta a húsleves után.

Anyu azon a szombaton toroskáposztát főzött, sok lével, ő így szerette. Ezért nem villával, csupán kanállal rakta a terítéket. Közeledett az ebéd ideje, amikor kiderült, a kenyér elfogyott. Nosza, a gyerek majd elkerekezik a pékhez, annak boltja délig nyitva, kilónyi csak marad még zárásra.

Siettem. Mackóban, tornacipőben, a trikóra könnyű kabátot húztam. Úgyis hamar megjárom, fél óra se oda-vissza. Odakint a téli égbolt tompa kék színben ragyogott, a napkorong lustán pumpálta sugarait.

Már az első méterek után feltűnt, hogy az aszfalt fagyos. A tócsákon a jéghártya kifehéredett. De mentem, tekertem, mert a pék délben zár, a toroskáposzta meg lassan készre süti magát.

Nyilván a sorszerűség miatt történhetett úgy, hogy aznap a fél falu elfelejtett hétvégére spájzolni. A pékség ajtaja előtt kígyózó sor olyan hosszúnak tűnt, hogy bárcsak sosem álltam volna a végére. A pékség épülete egy aprócska magaslat tetején ontotta magából a meleget. Körülötte mindig szél fújt. Talán ezért is tervezték oda a kenyérgyárat, mert így, amikor a friss kenyér kisült, az utcák megteltek megtört serclik illatával, az út minden kanyarban kiflibe fordult.

Már fél órája várakoztam a pékség előtt, és először gondoltam arra, hogy a fel-feltámadó szél miatt megfagyok. Mert a Napból ugyan forróság árad, ám az mire ideér, éppen olyan lesz, mint az űr hidege. Így nem csoda, hogy – belépve a pékség túlfűtött boltjába – a bőröm már szinte égett.

A pék pufók arcán kevélyen feszült a meleg, bőrét mintha zsírral kenték volna. Kézfejéről lisztpor hullt, amint intett a trikóban sürgölődő inasnak: a kemence mellett nézzen még egy veknit.

Az utolsót kaptam. Szinte még gőzölgött, amikor a szatyorba tették. Felakasztottam a kerékpár kormányára, és amilyen sebesen tudtam, tekertem a napsütésben. Mire hazaértem, ujjperceim elmerevedtek, a szám lilás színben remegett. Testemen a bőr foltossá változott, fogaim akaratlanul egymáshoz ütődtek.

Amikor Nagyapa meglátott, azonnal pálinkát kért. Üveggel. Két poharat vett elő, töltött, az egyiket felém nyújtotta. Gyerek ez még, mondta Anyu, de miután Apu végignézett rajtam, ő is kért egy kupicával – és a Bátyámnak is jutott.

Életemben akkor ittam először pálinkát. Ráadásul mindjárt Apuval, Nagyapával és a Bátyámmal. S rögvest kettőt. Egyet a hideg ellen, a másikat meg azért, hogy ne fázzak. Ott, a konyhában állva, remegő testtel léptem ki a kamaszkorból.

Ma már persze tudom, a pálinka is olyan, mint a téli napsütés. Ám akkor még kölyök voltam. Miért is gondoltam volna arra, hogy amit végtelen boldogságnak hiszek, az csupán pillanat. Körülmények kedvező együttállása. De akkor még minden volt. Anyu, Apu, Nagyapa, Bátyám. Ma meg már csak pálinka és kenyér…