Egykor kukoricatábla állt ott, ahová az utazó cirkusz sátrait felhúzták. Ebből támadt némi gond, mert harminc évvel ezelőtt a szomszédos telekre építették a hősi temetőt. Oda hordták a második világháború minden bánatát, a központi obeliszkre vörös csillagot festettek. Össze is hívták a városi tanácsot, mert felmerült, hogy talán nem szerencsés, ha a nép holtak csontja fölött mulat. De azt is mindenki tudta, hogy a nép önmagától sosem mulat. Vagyis felesleges arról értekezni, milyen földbe verik a sátorvasat. Az egész bolygó a holtak birodalma. A jelen a múlt fölött járja táncát. Olykor döngő léptekkel robog, máskor csoszog. A kedd sem azt nézi, meddig tart a hétfő, a csütörtök is ráhordja óráit a szerdára.

A fősátor mellett huszita alakzatban, köríven sorakoztak a karaván kocsijai. Mellettük aprócska karusszel festett lovai várták a gyerekzsivajt. Egy medencéből piros szíveket lehetett halászni. A céllövöldében három pálcára rakták a meztelen nős tárcát. A dobókockás kulcstartót bezzeg egyetlen találat után haza lehetett vinni. Valakinek az is jó, ha a szerencse hat oldala láncon lóg.

A karaván pirosra festett kocsijában lakott a bohóc. Apró ember, térdénél megtört lábbal. Azt mondták, nála ügyesebb artistát nem láttak még a trapézon, ám egyszer fogást vétett, s miután földet ért, alsó végtagjának csöves csontjai combtájékon egymás mellé rendeződtek. Az orvosok ugyan mindegyiket a helyére húzták, a térdízület sosem lett a régi. Ezért aztán folyton terpeszben állt, imbolyogva járt, ülni csakis nyújtott lábbal tudott.

Ő volt az előadások fénypontja, esetlenségén mindenki teli szájjal kacagott. Fehérre festett arcára esténként széles piros mosolyt húzott, sárga színű hajára fekete kalapot tett. Kockás zakója alatt tenyérnyi széles hózentróger tartotta tíz számmal nagyobb nadrágját, cipőjének orrán focilabdányira nőtt a dudor. A bohóc fejhangon mesélt pajzán vicceket, szándékosan elbénázott minden szenzációs műsorszámot. Csak azért, hogy nevessenek rajta. Karikák, labdák és buzogányok potyogtak a kezéből, a közönségre trombitából vizet spriccelt, felfújt lufikkal esett hasra.

Mindenki remekül szórakozott. A produkció után meghajolt, már amennyire a dereka engedte, és eltűnt a függöny mögött.

Amikor kiért a sátor mögé, elővette a karikát, a buzogányt és a labdát. Szétnézett, figyeli-e valaki, majd minden produkciót tökéletes mozdulattal, hibátlanul végrehajtott. Repültek a buzogányok, pörögtek a karikák, a labdák mintha megálltak volna a magasban, mielőtt visszahullottak a kezébe. A műsorszám végén a bohóc elmosolyodott, láthatatlan közönsége előtt meghajolt, majd elbillegett lakókocsijához.

Miután a cirkusz tábort bontott, a sátrak és kocsik helyén letaposott, felázott gigászi sebhely maradt a földön. Valamint egy buzogány. Olyan, amilyet a bohóc is dobált. Fehér színű, törzsén aranyló csíkkal. Leeshetett pakoláskor. Vagy ki tudja. A buzogányra ugyanis apró, reszketeg betűkkel ezt írták: „Itt járt Poldi, ki a magasba vágyott, szárnya helyén most a bánat tövise virágzik. 1976. augusztus 24.”