– Béluska, szeretném, ha ma jól megpakolna – mondta Klára sokat sejtető hangon, mire a gyógymasszőr elnevette magát.

– Ekkora a gond? – kérdezett vissza, de Klára csak legyintett. Nála ez azt jelentette, mindegy is. A férje négy éve meghalt. Mielőtt a lelke átköltözött egy másik világba, megígérte, hogy jelet küld onnan. Ám Klára hiába várta, se hang, se fuvallat nem érkezett. Még a megbeszélt módon sem. Pedig minden kedden és pénteken reggel forróra állította a zuhanycsapot. A fürdőszoba hamar bepárásodott, Klára pedig türelmesen ült sámliján. Tekintetével a homályt kutatta. Azt remélte, az egymás mellé rendeződő, egymásba olvadó vízgömbök felületéből kiolvas majd néhány jelet.

Ám a pára, szokása szerint, minden alkalommal eloszlott. A tükörben pedig Klára csak egyvalamit látott: önmagát. Azt, ahogyan magába roskadva ül, görnyedt háttal, kisírt szemmel. Abban pillanatban mindent gyűlölt. Azt is, amit már megélt. Azt is, ami még várt rá. Azt kívánta, bárcsak azt látná a tükörben, hogy a sámli üres.

– Csak csinálja, Béluska – sóhajtott Klára, és hanyatt dőlt. Mozdulatlanul feküdt. Törékeny teste eltűnt a mosható ágytakaróra terített vékony lepedőn.

Béla ekkor lenyúlt az ágyhoz készített vödör aljára, hatalmas tenyerével kiemelt onnan néhány kilónyi meleg iszapot. Az első adagot Klára gyönge térde alá rakta, majd szisztematikusan építkezve haladt oldalt, és a térdkalács köré is felhalmozott némi dágványos darabot. Rendszerint itt meg szokott állni, az asszony kezelőlapján ennél több előírás nem szerepelt. Klára azonban olyan szépen nézett rá, hogy szólnia sem kellett. Magához húzott még egy vödröt, és addig rakta rendre az iszapot, végig az asszony testén, mígnem szinte teljesen beborította. Ekkor, akár egy múmiát, becsomagolta Klárát. Ráhajtott lepedőt, mosható ágytakarót, vastag pokrócot. Csak az asszony arca maradt szabadon.

– Ha gondja támadna, rosszul érezné magát, húzza meg a zsinórt a falon! – mondta rutinszerűen. – Húsz perc múlva itt vagyok.

Klára magára maradt. Bebugyolálva az életével. Minden emlékével. Testét meleg iszap ölelte. Talán az anyaméhben lehetett ilyen éteri a nyugalom. Még a szemét is behunyta. Lassan, egyenletesen lélegzett. Lélekben egy másik világba vágyott, minden dimenzión és képzeleten túli birodalomba. Hagyta, hogy az idő a mélybe húzza. Álmodott.

A tükör előtt állt. Tenyerével végigsimított a párás üvegen. Elképzelni sem tudta, ki vagy mi lesz az, amit először meglát. Majd elámult, amikor felismerte, hogy a csönd is csak szívének dobbanása.