Index Vakbarát Hírportál

Úgy járt, mint a szarmaták Jóska harangjával

A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.

Bandi Jóskát nem úgy ismerték, mint aki két hét alatt megír egy doktorátust. Egyetlen mondat megfogalmazásakor is jelentős küzdelmet folytatott a szavakkal. Meg önmagával. Nem értette ugyanis, mi szükség van a betűkre, ha mindazt, amit le kellene írnia, el is tudja mondani. Márpedig beszélni szeretett, s ha egyszer megindult fejéből a gondolatok áradata, arról mindenki tudta, hosszú beszéd lesz.

Jóskának ugyanakkor volt egy rossz tulajdonsága. Olykor – vagy nem is olyan ritkán – megérett benne a szándék arra, hogy bizonyos tárgyakat magához vegyen. Olyanokat, amelyek jellemzően másokhoz tartoztak. A legtöbben csak akkor vették észre, hogy valami eltűnt, amikor szükségük lett volna például borra, kolbászra, szerszámra vagy éppen tojásra.

Ezzel még nem is volt baj, hiszen az atyafiak ilyenkor rendre Jóska elébe álltak, és visszakérték azt, ami az övék. Jóska meg visszaadta. Hiszen az, amit elvitt, nem volt az övé.

Egyszer azonban a lélekharang eltűnt a temetőből. Nyoma veszett. Mintha sosem lógott volna a harangláb kupolája alatt. Jóskát persze elővették, de ő esküdözött, hogy egy harangra neki aztán semmi szüksége. Az esetet feljegyezték a megoldatlanok közé.

Így teltek az évek, futottak, bóklásztak évtizedek, mígnem egy napon, az év hetedik hónapjának tizennegyedik napján a faluban idegenek jelentek meg. Bárdó felől érkeztek, karavánjuk a hőségben kilométernyi hosszú porfelhőt húzott maga után. A falusaik mondták is, hogy inkább esőt hoztak volna, de az idegenek vezetője erre azt mondta, hogy őket az egyetem küldte, feladatuk van. Nem is kevés, ezen a szent helyen, ahová amúgy a távolsági busz is csak megfordulni jár.

Aztán mi volna a feladat, kérdezték a helybéliek, mire az idegen így szólt: ásatás. Mondott valami olyasmit is, hogy néhai szarmaták településnyomát keresik, de a falu vezetője ekkor megkérte a férfit, hogy a gyerekek előtt illendőbb volna szebb szavakat használni.

A tudós szúrós szemmel felelte, hogy a szarmata nem szitokszó, bár abban a korban, amikor a szarmaták éltek, bizonyára akadtak olyanok, akik úgy utálták őket, mint a szart. A férfi ekkor a szája elé kapta kezét, de aztán magyarázni kezdte, hogy nevük valószínűleg és részben a sár szóból ered. Ám akad olyan is, aki szerint a szarmaták a magyarok ősei, nevüket pedig a szár és a mata szó összeolvadása adja – ennek jelentése pedig az, hogy fehér magyar.

A tudós ekkor elsietett, fura műszereivel kijelölte a földet a falu mellett, ahol szerinte egykoron szarmaták éltek, és még azon a napon munkagéppel lenyesték a talaj legfölső rétegét. Tüsténkedtek, teltek a hetek, és egy napon a föld alatt rátaláltak valamire. Olyasmire, amire a régészek azt mondták: ez lehetetlen.

Az emberek meg azt mondták, hogy kész csoda. A régészek azt felelték, kizárt, hogy a szarmaták ilyen harangot használtak volna – hiába hevert az egy ősi sírban, alatta emberi maradványok, szétlapultan, összetörten –, és annak köpenyére aligha írhatták rá ékes magyar nyelven azt, hogy Öntették Isten dicsőségére.

Jóóóska, bömbölte el ekkor magát a falu vezetője, ám hiába indultak érte, nem lelték nyomát. Jóska eltűnt a faluból, mintha ott sem élt volna. Csak ez a történet maradt utána, meg az emlék, amiből mondás is kerekedett. Akkor használták, amikor valami nagyon nem illett valamihez. Így hangzik: Úgy járt, mint a szarmaták Jóska harangjával.



  • Biztosítás

Rovatok