Hosszú út vezetett a népi megfigyelésektől a rendszeres és tudományos időjárás-előrejelzésekig, a „vörös az égalja, aligha eső lesz” bölcsességektől a szuperszámítógépekkel kalkulált prognózisokig. Először az 1854-es krími háborúban, az angol és francia flottát megsemmisítő többnapos vihar után merült fel, hogy a felhők bámulásán kívül komolyabban kellene foglalkozni a meteorológiával, de száz évet kellett még várni, hogy a világ első programozható elektronikus számítógépe, az ENIAC 1950-ben Neumann János (a digitális számítógép elvi alapjainak kidolgozója) irányítása mellett ünnepélyesen kiszámolja a történelem első bevált időjárás-előrejelzését.

Mi, magyarok már a kezdetektől az élmezőnyben prognosztizáltunk, 1891. június 15-től kezdve már naponta készült térképes „Időjárási sürgöny-jelentés” Budapesten, az előrejelzések pontossága azonban (ahogy a világon mindenütt) sokszor vicc tárgya volt, nemegyszer jogosan. Hiába a nagy igyekezet, az örökké mozgó, változó, átalakuló légkör annyira bonyolult rendszer, hogy csak a legmodernebb szuperszámítógépek képesek azt a sok millió egyenletet kiszámolni, amely egy tűrhető prognózishoz szükséges, még a műholdak korában is.

Pedig már képesek vagyunk esőt csinálni és jégesőfelhőket oszlatni már az 1950-as évek óta, és derült időt varázsolni, mint a kínaiak Peking fölött a 2008-as olimpia idején. De mégsem tudjuk nagy léptékben manipulálni az időjárást, hiába is szeretnénk, ahogyan például Baltazár professzor a mesében, amint mindenféle karokkal, tekerőkkel, dugattyúkkal bármilyen időjárást az égbe rittyent. Ennek oka a légkör összetettségén túl az, hogy a valódi esőcsináláshoz szükséges ezüst-jodid drága anyag, ezért nem éri meg nagy esőkben gondolkodni.

A meteorológusok ezért inkább ahol csak tudnak és amit csak tudnak, mérnek és mérnek, egyfolytában, éjjel és nappal, földön, vízen, levegőben. Barna hajszállal páratartalmat (higropméter), horpadt fémdobozzal légnyomást, de az egyik csodafegyverük mégis csak a héliummal töltött léggömb, amelyből sok ezret engedtek föl már eddig is, de nem vicces lufiként használják, hanem légköri adatok tömkelegének mérésére. A rádiószondás műszereket egészen 30 kilométeres magasságig viszik a léggömbök, ahol aztán kipukkadnak, és leesnek valahol, a rádiószondák sorsa pedig (a GPS-korszak előtt) a becsületes megtalálókon és beszolgáltatókon múlt.

Valószínűleg minden idők egyik legnevezetesebb meteorológiai ballonja 1947. július 2-án zuhant le az új-mexikói Roswell városka környékén, és alapozta meg minden idők leghíresebb és legtöbb talánnyal övezett ufóészlelését. Hiába cáfolt az amerikai légierő, és tették közszemlére egy időjárási ballon maradványait, a kis szürke földönkívüliek látogatásáról, elfogásáról és a titokzatos 51-es körzetről szóló szóbeszédnek már nem lehetett útját állni, és a híres időjárási ballon földet érésének napja az ufók világnapja lett.