„Zakatol a vonat…” Zakatol… Sanyi dünnyögve énekelt, csak úgy magában, és közben kavicsokat rakott a sínre. A nagyobbak mögé kisebbeket tett, egymástól két centiméteres távolságban. Némelyikkel egyensúlyoznia kellett, a gömbölyű hasúak folyton le akartak borulni, ezeket végül elhajította. Helyettük laposakat keresett, lehetőleg vastagokat, mert azokról azt gondolta, képesek kisiklatni a vonatot.

Sanyi szívében ugyanis bánat lakozott. Halálosan beleszeretett Rékába. Pedig a lányt senki, de senki nem látta szépnek, csak ő – és egy bizonyos Péter. Sanyi ahányszor meglátta Rékát, érezte, gyomra helyén végtelen űr tárul. Ebben a megfoghatatlan mindenségben pillangók ezrei csapkodtak suta szárnyukkal. Idővel már az is elegendő volt, ha Sanyi csupán gondolt Rékára, a lepkék máris nyugtalan röpködésbe kezdtek.

„Én a legszebb lányok közül téged választalak”, dúdolta Sanyi újra és újra. A dalból csak ez a rész érdekelte. A választás. Nem vonzották sem a hegyek, sem a völgyek, legkevésbé a jelszavak érdekelték. Méghogy tartós béke…, dohogott a kavicsok között. Háború ez, nem is akármilyen. Mert az nem lehet, hogy Peti, ez a szeplős arcú, kajla fülű fiú csapja a szelet Rékának. A nyomorultja még virágot is szed a lánynak, úgy hordja elé a rét illatait, mint a beporzástól megrészegült méh. De ő most megmutatja, ő, kinek neve Sándor, hogy mi jár annak, aki szemet vet az ő választottjára.

„Harcolj érte!” Sanyi ezt már hangosan énekelte, és elégedetten nézett végig művén. A sínpáron a kavicsok képzeletbeli robbanóanyagként sorakoztak. A fiú úgy érezte, ha már szereleme kisiklott, az Úttörővasút is erre a sorsra juthat. Éppen az a szerelvény, amelyiken Peti jegykezelőként teljesített szolgálatot. Sanyi arra már nem gondolt, hogy a vonat nem csak Petivel zakatol hegyek és völgyek között. Ám a szerelem már csak olyan, különösen a fájdalmas, hogy nem tesz különbséget jó és rossz között. A szerelem, ha igazi, csakis a pillangókról szól. A szárnyukat nyughatatlanul csapkodó, törékeny lényekről.

Sanyi az egyik fa mögé bújva várta, hogy a Petit szállító szerelvény megérkezzen. Idegességében már teli torokból bömbölte, hogy

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat,

én a legszebb lányok közül téged választalak.

Egy a jelszó: tartós béke,

állj közénk, és harcolj érte!

Az ordítástól nyakán az erek kidagadtak, szemében a reménytelenség könnycseppje remegett. Kisvártatva a kanyarból kihajtott a vonat. Az erdő fáinak törzse elnyelte a zakatolást. Amikor Sanyi meglátta a magasban utazó Peti önelégült ábrázatát, arra gondolt, ez jó lecke lesz, legyen a következménye bármi is.

Sanyi csak egyvalamivel nem számolt. Azzal, hogy a bánat kavicsain a vonat úgy gázolt át, mintha ott sem lettek volna. A szerelvény kerekei porrá zúztak mindent, amitől Sanyi a megváltást várta. Peti még intett is, derűsen, kezében csokor, Rékának szedett mezei virág.

A vonat, ahogyan érkezett, eltűnt a fák között. Nyomában nem maradt semmi, csak némi por a síneken. Meg az elnémult Sanyi, gyomrában az ő haldokló pillangóival.