Csakis varázslencse lehet az, amelyik ennyire őszintén és tisztán képes megörökíteni a nyomorúságot. És a boldogságot is, persze, csak a szomorúság mintha tovább maradna. Éveken át képes fogva tartani bármilyen lelket, a boldogság meg legtöbbször csak pillanat. Sóhaj két szomorúság között.

Kölyök voltam, és sok idő azért nem telt el azóta, amikor egyszer a Gerecse völgyeiben bóklászva betértünk egy bányászmúzeumba. A tárlatvezető azt mondta, miközben bennünket, kamaszokat termeken át kalauzolt, hogy a falon lévő képeken jól látszik, milyen volt az élet a tömött lombú erdők árnyékában.

Én meg csak szénfekete arcú embereket láttam. Szemük gyémántként csillogott a kobak alatt. Úgy álltak a bányaudvaron, melósruhában, koszosan, két perce még a mélyben jártak, mintha el sem mozdultak volna onnan. Tárgyak voltak, akár a csillék, csákányok Isten kezében, részei az elmúlásnak. Hősei az időnek, amiről a tárlatvezető lelkesen magyarázott. Merthogy szén még akkor is volt a mélyben, csak már a szándék dadogott, s bár akarat még lett volna hozzá, pénz annál már kevesebb, hogy új tárókat nyissanak a talpunk alatt.

S miközben a férfi mesélt, magyarázott, elképzeltem, ahogyan a bányászok megmozdulnak a képen. Arrébb lépnek néhány métert, feketét köpnek a poros földre, majd hazamennek asszonyukhoz, levest kanalaznak, eldünnyögnek néhány sört, és pálinkába fojtják a pillanatot, amitől szebb is lehetne a holnap.

Hasonlóan mozdult a múlt a skanzenben is, tapasztott falú házak között. A falon ott is fényképek sora mesélt elfeledett időkről. Az egyiken pózba merevedett pék húzott veknit péklapáttal a kemencéből. Mozdulatlanságában mégis képes volt arra, hogy érezzük a roppanó serclik illatát. Egy másik fotográfián egy cipész csizmát talpalt. Korongfejű kalapácsával lesújtani készült. Évtizedek óta így ült, keze ott maradt a magasban. Ám az idő képtelen bármit vagy bárkit fogságban tartani, legkevésbé a rögzített pillanatot. Az apró pörölyt az elme könnyedén rákoppintja a talpból kiálló szög fejére. Ahogyan a macskaköves úton koppan a szódás lovának patája, a kasza élétől harsog a búza szára – hiába mind fotográfia.

A háborús időket megidéző kiállításon pedig úgy néztek ránk a katonák megbarnult képekről, mintha tudták volna, hazatérnek a frontról. Az már csak nekünk van meg, hogy mindannyian odavesztek. Mégis, abban a pillanatban, amikor belenéztek a kamera lencséjébe, az volt a valóság. Ott és akkor éltek, hittek, szerettek, reméltek. Nekünk meg, akik nézzük a képeket, marad az emlékezet és a lehetőség, hogy megértsük végre vagy csak talán, mi értelme van annak, amit úgy hívunk: élet. Csak hagyni kell, hogy megszólaljanak a képek, mozduljanak, meséljenek. Erre várnak, örök mozdulatlanságban.