Kopott az ülés. Kopott a padló, a kapaszkodó. A koszos ablakon át látni, ahogyan két évezred metszetének autói egymást váltják a pirosnál. Mindennap ugyanaz az út, ugyanazok a színek és szagok. Repetitív gödrökben bukdácsol a sárga óriás. Villamoson utazni néha mókás, más, mint buszon vagy vonaton. Könnyed változatosság. Ennyi az, amit az ingerküszöb ízlésesen szeret a pesti belvárosban.

A Boráros térnél idős úr lép le a szerelvényről. Valódi aggastyán. Hosszú, slampos kabátjából ápolt bőr szaga árad. Nagyapám hordott ilyet. Egy régi francia filmben látta valakin, évekig dolgozott, hogy vehessen magának egyet. Éppen olyat. Pontosan tudta, hány napszámba kerül majd, hány embertől kell feláras szívességet kérnie. Nagyanyámat akarta lenyűgözni vele.

A szemben lévő ülésen rétest fal egy gyerek. Úgy hámlik a sütemény, mint a mama tésztája. Miután nagyapám meghalt, mama csak az áporodott szagú kabáttól nem volt hajlandó megválni. Lám, mennyi mindent megváltoztathat egy film, aminek még a címére sem emlékeztek.

Anyámékat is egy mozifilm hozta össze. Meg engem is a feleségemmel. Akkoriban a Bembe jártam. Néha igazi kincseket lehetett látni ott. A Száll a kakukk fészkére című filmre vettem jegyet. Nem épp erre számítottunk. Kijöttünk, ő belém karolt, felszálltunk a villamosra. Utaztunk. Nem beszélgettünk, nem vágyódtunk máshová. Egymásba fonódva hagytuk, hogy az idő elmaradjon mellőlünk.

Tegnap egy nő felszállt a Jászain. Úgy nézett ki, mint ő fiatalon. Ott szállt le, ahol őt is utoljára láttam. Töprengtem, odamenjek-e hozzá. Megkérdezni, hogy szereti-e a klasszikus filmeket. Biztos félreértette volna. Pedig ha tudná, hogy mit jelentene ennek az öregembernek, ha csak félmosolyból annyit mondana: „igen”.

A feleségem is csak kétszer mondott nekem igent. Mindig ő volt a kezdeményező. Bátor, határozott és szelíd. Máshoz nem fogható. Azt is ő kérdezte meg, akarok-e gyereket. Akartam. Azt is ő kérdezte meg, mi legyen a lányunk neve. Lilla lett. A lányom, égnek hála, az anyjára ütött. Kivéve az orra. Az atyai vonás.

Mindennap utazom, mindennap nézelődöm, mindennap találkozom vele. Szemben ül velem, máskor meg a villamos végében áll. Van, hogy magas és szőke, máskor alacsony és vörös. Mindenkiben van egy kis Lilla.

Engem meg csak visz a villamos. Ülök a széken. Az ülés kopott. Koszos ablakon át bámulom a jelent. Idebent a múlt zötykölődik. Visz a villamos, szinte suhan, keresztül a városon, egy életen át.