– Lyukakért nem fizetünk – közölte János ellentmondást nem tűrő hangon, s hogy mondandójának nyomatékot adjon, mutatóujját jobbra-balra ingatta.

A boltos keze megdermedt a mérleg tányérja fölött.

– Akkor most maradjon? – Úgy kérdezte, hogy neki mindegy, mit vesz, mit visz a vevő. A sajtot már levágta, papírra tette, a mérleg lemérte. Döntésre várt. – Ez így most huszonhét deka. Ha kéri, csomagolom.

János, a szelíd lelkű óriás, kinek szívének mérete alighanem egy ökörével vetekedett, középállásban hagyta mutatóujját. A mozdulatlanság nála az érzelmek sűrűsödését jelentette. Az értetlenség halántékig tolult benne, s mint a kuktafedő alá szorult gőz, a kürtő torkába dermedt láva, pezsgősüvegben a dugó, kitörni készült belőle addigi élete minden nyomorúsága. De az is lehet, csak az elmaradt reggelije, a lekésett autóbusza és a postaládában gyűlő befizetetlen csekkek QR-kódjának vigyorgása bántotta – mert úgy látta, azokon az ákombákom ábrákon valami vagy valaki mindig röhög vagy röhögni fog, és leginkább rajta.

– Vagyis a huszonhét lyukak nélkül huszonöt – jegyezte meg, miközben mutatóujja vigyázzállásban várakozott. Abban a pillanatban lehetett volna pöröly nyele is, végéről csak a vasfej hiányzott. De arra meg ott volt János, a maga egyszerű, nem is annyira passzív, mint inkább agresszív várakozó üzemmódjában. Szétrobbanni készülő kukta, kitörni vágyó vulkán, habjában fuldokló pezsgőital.

– Huszonhét – a boltos rezignáltan szólt. Sokféle vevőt látott már, s ezek közül Jánost fenyegető ujjtartása ellenére is a kezdő kekecek közé sorolta. Az ilyenek csak addig izmoskodnak, amíg érzik a mögöttük álló sor támogató horkantásait. János mögött azonban nem állt senki. Csak ő volt, egyedül, meg az ég felé mutató ujja. Legkevésbé félelmetesnek látszott, és különben is, mit tehetne… Másik sajtot kér. Duzzog kicsit, fortyog, löttyen benne az indulat, ám végül ez is eloldalog, mint a többi.

János nem számított ekkora ellenállásra. Koponyacsontja alatt megmozdult néhány agytekervény. Jellemzően azok, amelyek a kérgi állomány érzelmi erupcióhoz szükséges csatornáit kötik össze, mégis, amilyen gyorsan felhorkant benne az indulat, úgy vált csöndesebbé.

– Tömör sajt van? – kérdezte fontoskodva, és a boltos tudta, hogy csatát nyert, mutatta, sorolta a választékot.

János mutatóujja pihenőállásba helyezte magát, majd kereső üzemmódra váltott, végül megpihent egy sima, szemmel láthatóan tömör trappistán.

– Huszonöt? – kérdezte a boltos.

János bólintott. A sajt kés alá került, majd papírra, aztán mérlegre.

– Pontban huszonöt! – A boltos torkából az elégedettség szimfóniája zengett.

– Na, ez tömör huszonöt – tette János a sajtot a kosarába. Hangja nyugodt volt, szavaiból elégedettség sugárzott. Még dudorászott is, ahogyan a polcok között a pénztár felé ballagott.