Özvegy Markos Dezső, mert igen, a férfiak is megözvegyülhetnek, egy szép nyári délutánon, amikor a Nap korongja feltapadt az égre, de úgy, hogy onnan le sem akart hullani, nemhogy ereszkedni, benyitott a gyógyszertár ajtaján.

Az özvegy szóról tudni kell, hogy csalóka, a kívülállók hajlamosak azt hinni, hogy aki megözvegyül, az minden bizonnyal élemedett korú. Dezső épphogy elmúlt ötvenöt. Az özvegyet azonban még ő is úgy mondta, reszketeg hangon, ha kérdezték tőle, mi a helyzet a családdal, hogy hanglejtése azonnal elrepítette őt a hetvenötösök közé.

De a magány olyan, mint a vámpír: elszívja az életerőt. Séta közben leültet a padra, a kézbe botot tapaszt, a szem tükréből ellopja a csillogást.

Dezső megtört hangon köszönt, majd előadta kérelmét a patikusnak.

– Szerelem ellen mit tud adni?

A patikus enyhén megemelte szemöldökét. A jobb oldalit. Csak azt tudta megemelni. A bal szigorúan a helyén maradt. Ezt a mutatvány akkor tudta bemutatni, ha valamit nem értett, és ez a szituáció ilyennek tűnt.

– Jól hallottam, szerelem ellen?

Dezső bólintott. Lassan, megfontoltan. Fejét kissé el is fordította, mintha kérdezni szeretne valamit, csak éppen képtelen arra, hogy megszólaljon.

– Ilyen szerünk nincsen – töprengett a patikus, bár látszott rajta, hogy amint kimondta, el is bizonytalanodott. Mert nála aztán tényleg mindenre volt orvosság, tapasz, tabletta és folyadék, de a szerelemre semmi. A patikus azonban jó iskolákba járt, tudta, ha valaki testi és lelki panaszokkal fordul hozzá, azzal foglalkozni kell. Hátha a jövő héten szüksége lesz egy mentolos kenőcsre, némi vitaminra, és nem mindegy, hogy nála vásárol-e, vagy egy másik gyógyszertárából. Az agya szélsebesen pörgött. Bárcsak ez is receptre felírható volna, az tiszta és gyors munka volna. A szerelem azonban... Maga sem volt biztos abban, hogy jó tanácsadó lesz.

– Nagy a bánat? – kérdezte, de tudta, feleslegesen. A szerelmi bánat ugyanis a legfájóbbak közé tartozik. Ellenszere legfeljebb az idő, de az meg közhelyesen szólna, ha most azt mondaná: majd elmúlik.

– Nem is vagyok szerelmes – mondta Dezső.

– Akkor nem értem, minek magának ellenszer?

– Hogy véletlenül se legyek szerelmes.

Dezső ekkor elmesélte megözvegyülésének rövid történetét, és azt is, hogy egy olyan csodálatos házasság után, amit megélt, többé már soha nem akar szerelmes lenni.

Ez butaság, tolultak a szavak a patikus nyelvére, és áldotta az eget, hogy nem mondta ki hangosan. Egy nem szerelmes ember ugyanis, aki nem akar szerelembe esni, úgysem értené. Némi gondolkodás után így szólt:

– Értem...

Pedig egy frászt értett bármit is. Nézte a maga alá zuhant férfit, próbálta átérezni helyzetét, és tudta, neki most valamit mondania kell. Elvégre ő a patikus. S mint ilyen, most kicsit pszichológus is. Nem szeretett pszichológus lenni. Azt szerette, ha az orvos felírja a gyógyszert, ő meg recept alapján kiadja.

– Orvosnál járt már? – próbálkozott, de csak óvatosan, mert attól félt, hogy kérdését félre fogják érteni. Ám Dezsőn látszott, hogy azt is elhinné, ha azt mondaná neki, hogy reggel és este két kánkán, klumpában vagy tűsarokban, lehetőleg étkezés közben, mert ez a legjobb gyógyír szerelemre.

– Az orvosok szart se tudnak a szerelemről – szólt Dezső, ám tézisét azon nyomban ki is egészítette. – Kivéve a szerelmes orvosok. De azok meg minek akarnának rá ellenszert...

– Magam sem mondhattam volna szebben – felelt a patikus, és tudta, hogy egyetlen centiméterrel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Nézte Dezső bánatos arcát, és még azzal is próbálkozott, hogy ugyan már, hiszen még fiatal, előtte a fél élet, vagy annál kicsivel kevesebb, de a szerelem jó dolog, és nem akkora baj az, ha Ámor nyila, ugye, meg ilyenek.

Aztán belátta, hogy Dezső hajthatatlan. Dezső soha többé nem akar szerelembe esni. Ám egy patikus, ugye, soha nem adja fel...

– Van valamim, ugyan nem kifejezetten szerelem ellen, de most, hogy megismertem a történetét, az talán segíthet magán.

Dezső hitetlenkedve nézett a patikusra, de az olyan határozottan mondta a magáét, hogy az életkedve is visszatért. A patikus kis időre eltűnt egy hátsó szobában, majd egy apró, átlátszó folyadékkal teli üvegcsét tett Dezső elé.

– Ez mi? – hümmögött Dezső.

– Azt, sajnos, nem mondhatom meg. Naponta egy csepp, szigorúan lefekvés előtt, egy héten át.

– Olyasmit sosem veszek be, amiről nem tudom, hogy mi az!

– Maga jött hozzám – szólt a patikus. – Ha nem használ, vissza is hozhatja, a pénzt is visszakapja. Ne féljen, nem mérgezem meg. Ártana a hírnevemnek.

Dezső hitte is meg nem is, amit a patikus mondott, végül fizetett, és távozott. A patikus az ajtóig kísérte, megvárta, amíg Dezső alakja eltűnik a sarkon, aztán visszatért a gyógyszerei közé. Fiatal kollégája, egy hirtelenszőke hajú lány, aki a hátsó szobából fültanúja volt mester és Dezső párbeszédének, a patikushoz fordult.

– Mester, jól láttam, maga tényleg vizet töltött az üvegcsébe, és azt adta annak a férfinak?

– Vizet bizony – felelte a patikus. – A szerelem ellen ugyanis nincs orvosság. Az csak úgy érkezik a semmiből, jön, aztán elhatalmasodik. Csodálatos. Ami azonban bizonyos, és amíg a Nap süt, a tenger hullámzik, a csillagok meg ragyognak, egyvalami sosem változik: ha valaki szerelmes, az képtelen arra, hogy felidézze, milyen az, amikor nem szerelmes. Ez az ember most nagyon szomorú, el sem tudja képzelni, hogy lehetne boldog is. Ha szerencséje van, még lesz alkalma arra, hogy újra megtapasztalja azt, hogy milyen érzés az, ha szeret valakit, és viszontszeretik. Kívánom, hogy így legyen... Megérdemli a boldogságot.