Elmesélem, Vaksi hogyan lett bajnok. A Vaksi becenév, s hogy kihez tartozik, maradjon titokban, mert Vaksi ma is él, az ökle  olyan, mint a bizonyos Old Shatterhandé, amely – mint azt Karl May regényéből tudjuk – pozdorjává zúz.

Vaksi vézna fiú volt, amikor belépett az edzőterem ajtaján. Megállt, magába szívta az emberillatot, majd az edző elé állt. Bunyózni szeretnék, mondta. Az edző meg elkezdett röhögni. No nem azon, amit Vaksi mondott, ráadásul akkor még nem is ez volt a beceneve, hanem akkor, miután a fiúra nézett.

Jószerivel ugyanis semmi mást nem látott, csak egyetlen hatalmas, dioptriás szemüveget. Olyat, amilyenre gúnyosan csak a szódásüveg jelzőt használják. Ez a lencseörvény azonban mind közül különösen feltűnőnek számított. Komplett galaxisok és világok kavarogtak benne, s mögöttük, valahol a távolban, ott volt Vaksi is. Pontosabban csak a szeme, de az meg bizonyos fénytörésben akkorának látszott, mintha maga Hórusz figyelné, mi történik a halandók birodalmában.

Aztán szemüvegben vagy szemüveg nélkül szeretnél?, kérdezte az edző, és látta, a fiú nem érti. Ekkor kisebb előadásba kezdett, hogy a szemüveget általában az első pofonnál leverik, s még örülhet is, ha közben az orra nem törik el. Szemüveg nélkül meg, ugye, látva a dioptriákat, nem sokat érzékelne a külvilágból. Márpedig egy jó bunyós azt is látja, honnan érkezik a pofon, és ami még ennél is fontosabb, azt is tudja, hová kell azt visszaadni.

Vaksi töprengeni kezdett. Hosszan, nagyon hosszan.

A mester már menni készülődött, amikor a fiú megszólalt. Majd érzem, mondta határozottan, és az edzőnek tetszett a válasz. A jó bunyós ugyanis, mondta, egy idő után már csak érzi a meccset. Amikor már azt sem tudja, hol vegye a levegőt, és az agyát is elborítja a köd, ösztönösen mozog. Izmai, ízületei és csontjai egyetlen parancsot követnek: túlélni. A jól kondicionált bunyós gyakran úgy nyeri meg a meccset, hogy sejtjei azt a munkát hálálják meg, amit az edzések idején beléjük kódoltak.

Legyen, felelte az edző, és maga mellé vette a fiút. Tanította, okította, nevelte, hetente háromszor egy órát csak vele foglalkozott. A Vaksi nevet is ő adta neki, mert ha a fiú levette a szemüvegét, lényegében tényleg csak hangok és árnyak, kontúrok alapján tájékozódott.

Kezdetben, persze, dőlt-borult, mindennek és mindenkinek nekiment, ám mozdulatai idővel finomodtak, találati hatékonysága rohamosan javult. A páros küzdelmekben rendre megverték, legközelebb mégis úgy lépett a szorítóba, mintha mi sem történt volna. Akik kezdetben röhögtek rajta, idővel egyre jobban tisztelték. Kitartását, alázatát. Csodálták, hogyan merít erőt esetlenségéből, kiszolgáltatottságából.

Először házi versenyeken győzedelmeskedett, majd kisebb tornák kupáival rakta tele polcait. Vaksi négy év alatt korosztályos országos bajnok lett. Csak kevesen értették, hogyan lehetséges az, hogy a fiú, aki alighanem a világ legdurvább dioptriás lencséjét hordja, komoly művészi szintre fejlesztette tudását.

A győzelem után egy riporter megkérdezte tőle, mennyit érzékel a világból, ha leveszi a szemüvegét, mire Vaksi, lencséinek sokasága mögül, el-elcsukló hanggal így felelt: Bárcsak láthatnám mindazt, amit ti, látók láttok, s bárcsak érezhetnétek azt, amit én érzek. Azt hiszem, mind a két világ csodás. Csak míg ti ezt bármikor megélhetitek úgy, hogy a szemeteket behunyjátok, én csupán elképzelem a világot. Hangok, zörejek, árnyak, az ellenfél légzésének ritmusváltozásai segítenek abban, hogy tudjam, honnan érkezik az egyenes, a felütés, a horog. A legjobb az, ha egyet bekapok. Mert akkor már mindent tudok arról, aki velem szemben áll. Leginkább azt, hol maradt védtelen. Az ütése elárulja.

Amint beszélt, a fejét kicsit elfordította. Megváltozott a lencsék fénytörése. Szeme óriásinak látszott. Ezúttal mintha Ré pillantott volna át egy torz tér ablakán. Vaksi szeme könnyben úszott. Az ókori egyiptomiak hite szerint az emberek Ré könnyéből születtek, de Vaksi egyszerűen csak boldog volt.