Ezen a történeten sok mindent lehetne szépíteni, de minek. Csak a szereplők nevei mások, ám ha valaki mégis magára ismer, az aligha a véletlen műve.

1987-et írtunk. Azon a télen annyi hó esett, mintha a Föld összes csapadéka Magyarországon tartotta volna kristályos jelmezbálját. A hőmérők higanyszála meg olyan mélyre süllyedt, hogy Pakson például mínusz 29 fokot mutatott, de vannak, akik a mínusz 31-re is esküt tennének.

Ilyen tél után minden felenged. Talaj és hangulat is. Az emberek úgy érezték, nekik most valami több jár az élettől, ha már a fagyos hónapokat megszenvedték. A laktanyában – szaknyelven szólva – vételezésre készülődtek a hadtáposok. Két teherautóval beálltak a konyha elé, a kocsikra kivezényeltek három-három bakát, majd elindultak beszerző körútra. Burgonyáért és zöldségért egy betonívvel védett verembe mentek, gyíkhúsért – a löncshús katonai szlengje – és páncélozott vastagételért – értsd: töltött káposzta, pacal vagy sólet – a konzervgyárba, felvágottért és szalámiért a húsüzembe, de mentek tejért, kenyérért, ami kellett. Megfordultak szinte minden élelmiszergyártó egységnél, s a különítmény pár óra múlva meglustult járművekkel fordult a laktanya irányába.

A teherautók platóján gubbasztó bakák legalábbis ezt gondolták. A konvoj meg egyszer csak megállt. Hátul lenyílt a felhajtható ajtó. Faszikáim, szólt a főtörzs a bakáknak, dobjanak le egy zsák krumplit, zöldségből két zacskóval, vegyesen, két rúd téliszalámit, és egy rekesz konzervet. A bakák meg csak néztek, mert a jármű nem alaktanyában, hanem egy családi ház előtt állt. Ja, és négy nagy tejfölt, meg egy izmos oldalszalonnát is vágjanak hozzá, sipította a főtörzs, a tenyerével meg tapsolt, mintha diktálni akarná a rakodás tempóját. A honvédok mozdultak. Majoros fentről adogatott, Görög és Bárány mindent a ház tornácára hordott.

Így ment ez még két utcában. Ajtó le, áru ki, visszaszáll, ajtó fel, indulás.

A bakák egyszer sem szóltak. Szolgálati idejük alatt megtanulták, ha egy elöljáró kért valamit, utasított vagy parancsba adott, azt nem megkérdőjelezni kell, hanem végrehajtani. Azzal ugyan tisztában voltak, hogy ez olyan erővel edzi vagy éppen koptatja az alapvető erkölcsöt és morált, amit az ember ilyen gyorsan sehol máshol nem tapasztalhat meg, csak a katonaságnál – legfeljebb a politikában –, de úgy voltak vele, hogy ezzel a kihívással mindenki küzdjön meg önmagával.

Így aztán, amikor a konvoj befordult a laktanyába, és elhaladt a körletépületek mellett, Majoros, Görög és Bárány megragadott egy-egy rúd téliszalámit, és ahogyan a tüzérségi lőszert töltik az ágyúcsőbe, a kellő pillanatban és ritmusban úgy ütötték át tenyérrel a ponyva résein keresztül az árokba, mintha ezek a szalámik soha nem utaztak volna velük.

Elszámoláskor persze akadt egy kis gond. A hadtápos tiszt ceruzával vette számba a beérkezett árut. Kis füzetbe jegyzetelt, újra számolt. Sehogyan sem stimmel, nyüszögte. A főtörzsre nézett. Azt meg kihúzta magát, próbált úgy kacsintani, hogy senki se lássa, de úgy meg nem tudott. A tiszt a főtörzshöz lépett, súgott neki valamit, mire az elsápadt.

Faszikáim, kiáltotta az előtte felsorakozott kivezényelt vételezési állománynak. Majorost, Görögöt és Bárányt kiléptette a sorból, és úgy vonulászott előttük hátratett kézzel, mint május elsején a dolgozó nép a fővárosban az ünnepi tribün előtt.

A bakák nem féltek. Szolgálati idejük alatt azt is megtanulták, hogy egy korrupt rendszerben nincsen kicsit korrupt vagy nagyon korrupt. Legfeljebb a mértékben lehetnek eltérések. Ám ha egy korrupt rendszer irányítói éppen azt kérik számon, amiben amúgy élen járnak, akkor csak a bizonyíthatóság az, ami az embert veszélybe sodorhatja. Rájuk meg, ugye, mit tudnának fogni. Ők csupán egy kiszámítható rendszer katonái.

Három rúd szalámiért akarnak bűnhődni, csodálkozott a főtörzs, s még mindig fel-alá sétált. A bakák nem feleltek. Úgy álltak, ahogyan azt előírták. Áll kicsit felszeg, mellkas domborít, tenyér a varrásnál, surranók egymás mellett.

A főtörzs tovább sápítozott. Most még szólhatnak, kurafiak, így az anyjuk sem marad szégyenben, ha megtudja, mit csináltak az ő fiacskái. A fiacskák azonban csak álltak és várakoztak. A jelenet kezdett az összes olyan francia filmhez hasonlítani, amelyben Louis de Funès ide-oda rohangál.

A hadtápos tiszt megunta a várakozást, a honvédek elé lépett. Utoljára kérdezem, emelte meg a hangját, aztán mennek a fogdára.

Majoros honvéd ekkor nagy levegőt vett, és ügyelve arra, nehogy elnevesse magát, és ezt mondta:

– Petőfi utca 25.

Görög honvéd is megszólalt:

– Kazinczy utca 32.

A tiszt talán már nem is hallotta, amint Bárány honvéd bemondja a Kossuth 56-ot, elvörösödött fejjel hátat fordított, és mielőtt eltűnt volna az épületben, odaszólt a főtörzsnek, hogy ezeket a táposokat – az egyetemre felvett állomány tagjainak nem hivatalos elnevezése – soha többé ne ossza be, de még csak konyhai szolgálatra se.

Így esett meg, hogy a második század harmadik szakaszának tagjai aznap mennyei téliszalámit vacsoráztak friss kenyérrel, és amikor a körletben kérdezték, hogyan jutottak ilyen finom falatokhoz, Majoros honvéd valami olyasmi magyarázatba kezdett, hogy a rendszer olykor a hűtlen fiait is megjutalmazza. Most éppen olykor van.