Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Egy olyan korban, amikor mindenféle síkból, legyen az szellemi, erkölcsi, fizikai vagy társadalmi, úgy nőttek gomba módra a néhány centiméternyi, pár méter magasra ácsolt kilátók, erdő nélküli lombkoronasétányok, tavak nélküli hidak, hogy amikor elhangzott a jogosnak tűnő kérdés, hogy ezt azért már mégis hogyan, a válasz, akárhonnan érkezett is, minden szempontból őszintének tűnt: nincs itt semmi látnivaló.

S hogy ez a történet minden kétséget kizáróan jól elhelyezett poentírozása ellenére nem ér véget, az csakis annak köszönhető, hogy ezekben hihetetlen mesebéli lényekkel és képtelen történetekkel teli korban Ivor Ivorson azzal az ötlettel állt elő, hogy épít egy rendes kilátót.

Földje volt, azon dús vegetációjú erdő, ám amikor engedélyért állt sorba, mondták neki, hogy egy kilátó megépítése bonyolult folyamat. Különösen azokban az időkben, amikor a nyersanyagárak az egekbe szöknek, az infláció magasba csapó lángnyelvként éget el minden megtakarítást. Már ahhoz is sok pénzre – és főleg sok kézre – van szükség, hogy a különféle engedélyekre pecsét kerüljön. A pályázatok rubrikáinak útvesztőiben pedig csakis szakértők segítségével haladhat biztonsággal, de azok meg százalékért dolgoznak, és kitöltésre váró nyomtatványból nagyon sok van. És akkor még ott van a tervezési, építési, statikai, használatbavételi engedély, a fakitermelésre vonatkozó szabályozás, erdészeti-vadászati jóváhagyás, valamint a légügyi felügyelet bürokratáival is meg kell küzdenie, nem beszélve az örökségvédelem régészeiről, akik alig várják, hogy valaki ásót nyomjon a földbe. Micsoda kincsek rejtőzhetnek a mélyben, nemde...

Ivor Ivorson a fejét vakarta. Ilyet akkor szokott tenni, ha valamit nem értett. Úgy érezte, az egész világ felügyeleti szervekből, hitelezőkből, el- és visszaosztó intézetekből áll.

Kiült házának tornácára. Poharába pálinkát töltött. Azt kortyolgatta. Osztott, szorzott, naptárak lapjaiban böngészett, és arra jutott, hogy a hivatalok és pályázatok labirintusából kiérve, a folyamat végén egy mindössze ötvenhét és fél centiméter magas kilátót építhetne. Azt meg nem akart. Ilyen már volt. Azzal a hírekbe sem kerülne be.

Egy pillanatig még arra is gondolt, hogy az ötvenhét és fél centiméterest talán hirdethetné éjszakai kilátóként, így talán kuriózum volna, és hirdethetné úgy, hogy a kilátó, ahol nincsen semmi látnivaló, de ekkor olyan röhögőgörcs fogta el, hogy még a könnye is kicsordult.

Ivor Ivorson így üldögélt hosszú órákon át, elmélkedett, pálinkázott. Észre sem vette, hogy időközben beesteledett. Amikor pedig már semmi nem látott a tájból, bebotorkált a szobába. Lámpát nem gyújtott. Cipőjét lerúgta, és úgy, ahogy volt, ruhástól eldőlt az ágyon, majd álomba merült.