Sólyom ez, nem madár, szólt halkan a táltos, és hagyta, hogy a sólyom a karján landoljon. Tudjátok, folytatta a világok közt járó, ha madár volna, a sólyom is csak olyan lenne, mint bármelyik tollát hullató jószág. De ez itt az én szemem, ha az enyémet csukva tartom. Ez az én lelkem, ha éppen másol járok. Ez vagyok én, a kesztyűmön ülök, és azon tűnődöm, mit hagytak még a tegnapok, s hogy miért feledjük folyton a holnapot.

Ezt mondta a táltos, majd karját megemelte, és nézte, ahogyan a sólyom a magasba röppen. A táltos ekkor a földre ült, ölébe dobot húzott, hüvelykujját a kifeszített bőrre ejtette.

Mintha az ég dördült volna, újra és újra. A hegyoldalon megrezdült minden falevél, növény és állat. Az élet üveghangon pendült, akár a megérintett húr. Úgy szólt, ahogyan a szív dobog. Élő és élettelen egymásba kapcsolódva zendült, lüktetett és zsongott, s miután minden hang egyetlen, hosszan elnyújtott rezdüléssé olvadt, az univerzum elcsendesült.

A magasban a sólyom hangtalanul szállt. Szárnyával nekifeszült a végtelennek. A nappal szemben repült, emberi tekintet oda már nem tudta követni. Siklott, suhintott, siklott, suhintott. Lusta angyalként suhant, nyomában a halál járt és új élet sarjadt.