Márton Béla Demeter furfangos ember hírében állt. Egykor traktorosként pöffeszkedett a magasban, téeszdolgozóként kiemelt figyelmet és fizetést kapott. Traktora nélkül is úgy járt, mintha folyton a magasban üldögélne. Orrát az égnek tolta, hátát a szélnek feszítette, s ha kérdezték, fennhangon szónokolt. Lehetett volna filozófus is, csak éppen nem volt annak se eleje, se vége, amit ékes szavakkal próbált megfogalmazni.

A társadalom egyszerű tagja volt ő, aki csak azt tette, amit tőle kértek. Arra fordult, amerre az út kanyarodott, a földeken a rendet követte. Így ment ez éveken, évtizedeken át, orrfennhordva, íven szépen megfordulva, mígnem a rendszerváltást követő évek szépen lassan araszolva kivették alóla a mindennapokat.

Faluhelyen minden megszűnt, amiben elöl járhatott volna. A traktor úgy tűnt el alóla, mintha nem is lett volna. A téeszt az állam vitte, a földet az új gazda, a házat meg az asszony, miután minden figyelmével ráfordult a pék jövőjére.

Béla kis nyugdíjával egy városi rokon apró házába szorult. Annak még tornáca sem volt, csak kocsibeállója. Bélának azonban nem volt autója. Se traktor, se autó. Ha kellett, gyalog indult, máskor a busz ringatta, vánszorgott villamossal. Nem költött sokat, keveset evett, akkor is csak vastaglevest. Több napra előre főzte, csak melegíteni kellett.

Egy napon aztán támadt egy kis felfordulás. A kerületben minden utcát bekebelezett a parkolás szörnye. Addig úgy álltak az autók, úton, járdán, árok peremén, ahogyan éppen megérkeztek. Most viszont sávokat festettek az aszfaltra, kék alapon nagy P betűs táblát szúrtak minden sarokra, napelemes automaták várták a csörgő forintokat, SMS-ben elküldött rendszámokat.

Mondták Bélának, hogy a kocsibeállóra tegyen ki megállni tilos táblát, így sosem lesz gondja kihajtáskor, érkezéskor. Béla nem szólt, hogy felőle ugyan egy traktor is állhatna a kihajtón, nemhogy autó, de egy idő után, ahogyan nézte a parkolóhely után vadászó, éhes tekintetű sofőröket, megfogant benne egy gondolat.

Lassan bújt elő, ám egyre több időt követelt magának, mígnem Béla megfogalmazta azt, amire rajta kívül aligha gondolt volna bárki is. Kislattyogott az automatához, megnézte, mennyit kérnek egy óra parkolásért. Aztán visszabandukolt a behajtóhoz, és leszerelte a megállni tilos táblát. Helyére kartont akasztott, arra fekete filctollal kiírta: Ezen a helyen fél áron parkolhat.

Aztán várt. Nem sokat. Egy férfi félszegen csöngetett be hozzá, hogy csak a szomszédba ugrana be, neki jól jönne, ha a felhajtón fél áron parkolhatna.

Fél áron, mondta Béla, s még sámlit is húzott a kerítéshez, arra ült, hogy ő majd figyeli a forgalmat.

Az üzlet beindult. A fejhajtó-beálló híre úgy szárnyalt, hogy Béla nem győzött a sámlin ülni. Ha jött a parkolóőr, csak intett, ahogyan azt a traktor magasából megszokta, amikor a kereszteződésben maga elé engedett valakit, hogy haladjon tovább. Ott, a sámlin ülve úgy érezte, hogy az életének ismét értelme van. Orrát felszegte, hátát a falnak támasztotta, s ha kérdezték, szabad-e a hely, fennhangon szónokolt. Osztotta az észt a világ dolgairól, kultúráról, politikáról. Lehetett volna filozófus is, de a sámlin ülve leginkább csak egy csillogó szemű, boldog öregembernek látszott.